Valamelyik nap a héten bejött egy idős bácsi a fagyizóba. Kérdezgette, hogy milyen fagyijaink vannak, melyiket ajánlom, stb. Szegény elég nehezen értette, hogy mi mondtam, mert rosszul hallott meg ugye akcentusom is van. Aztán mondta, hogy mit kér, megkérdeztem, hogy 1 vagy 2 gombócot adhatok-e, mire visszakérdezett, hogy "Magyar vagy?"...mindezt magyarul...:) hirtelen azt sem tudtam mi van (és azt sem tudtam, hogy most akkor milyen nyelven is beszéljek), mert ilyen még nem fordult elő és eléggé meglepődtem, hogy valaki, akinek tökéletes amerikai kiejtése van egyszer csak magyarul szólal meg és azt kérdezi, hogy magyar vagyok-e.
Aztán elkezdtünk beszélgetni, hol magyarul, hol angolul. A bácsi néha elkezdett magyarul mesélni, aztán egyszer csak angolra váltott. Kiderült, hogy '56-ban jött ki és azóta itt él. Nem is nagyon volt otthon, csak néhányszor, mert nem igazán van pénze rá és az akkori rokonai már nem élnek, ma meg már nem nagyon ismer senkit Magyarországon. Mesélte, hogy a Marine Corps-nál dolgozott, sok-sok éven át vadászgépet vezetett. 1976-ban megbeszélték az Anyukájával, hogy találkoznak Franciaországban és onnan együtt haza mennek Magyarországra. Az Anyukája el is ment és várta a fiát, de akkor tört ki valamelyik izraeli háború (sajnos nem értettem a nevét) és odarendelték. Úgyhogy a terve, hogy majd akkor haza látogat, nem jött össze.
Jó volt vele beszélgetni, biztos rengeteg érdekes dolgot tudna mesélni. Remélem még visszajön a fagyizóba és folytatja a mesélést.
2011. július 30., szombat
2011. július 27., szerda
2011/9
Ma munkából hazafelé piroshullámban jöttem (mert hogy itt Ámerikában az is van ám!!!). Amit (és ahogy) ezzel kapcsolatban most ideírnék, azért mélyen tisztelt leendő anyósom és apósom valószínűleg felbontaná az eljegyzésünket Ágival, úgyhogy elég legyen annyi, hogy nem vagyok teljesen megelégedve a jelenlegi amerikai közúti forgalomirányítás rendszerével. Sőt!...
Tacsi
2011. július 11., hétfő
Közös szabadnap
Egyik nap mindhárman ugyanazon a napon voltunk szabadnaposak, úgyhogy elmentünk Juliékhoz. Egész nap Marcussal játszottunk. Kivéve amikor aludt és lan-party-ban Chicken Invaders-t játszottunk :). Juli Mac-ére nem lehetett feltelepíteni azt a változatot, amiben lehet lan-party-zni (ejj-ejj ezek a Macintosh-ok...), így egyszerre csak 3-an tudtunk játszani, de így is elég vicces volt. Ha valaki kívülről látott volna minket és nem tudta volna, hogy számítógépes játékot játszunk közösen, biztos azt gondolta volna, hogy mindegyikünk milyen szociális személyiség :). Panna, egyszer hozzátok is elvisszük a gépeinket és nálatok is játszhatunk közösen :D.
Juliék saját termesztésű zöldségeket árulnak a ház előtt, mert annyi terem, hogy szebi minden nap haza visz a farmról 2 nagy szatyornyit.
Délután elvittük Marcust sétálni. Juli csak egy kis körre jött velünk, mert már nem könnyű sétálnia, de mi 4-en (Marcus, Eszter, Attila és én) mentünk tovább.
Aztán azon gondolkodtunk, hogy ha megkérdeznénk egy idegent, hogy milyen ki kinek a kicsodája, akkor hányadikra találná ki :). Szerintem nagyon-nagyon sokszor kellene tippelnie.
Séta után még kint játszottunk vele a kertben:
Barna gatyások: a törpe és az óriás :)
Marcus az eperbokorban...
...és az eperbokorból kimászva :)
Van 3 dolog, amiért Marcus teljesen odavan:
1. a labdák :): ha meglát egy labdát, máris szalad oda hozzá azt hajtogatva, hogy da-da-da - ami a labda akar lenni - vagy hogy booo-booo-booo - az angol ball szóra utalva - és elkezd vele játszani.
2. a gyümölcsök: nagyon-nagyon szereti a gyümölcsöket, az édes dolgokat (pl. kuglóf, gyümölcskenyér, stb.) kiköpi és helyette gyümölcsöt kér. Így hát Juli nem is nagyon ad neki édes dolgokat, mert minek tömni belé, ha nem kér. Addig jó, amíg nem eszik cukros ételeket. Ha valahol dinnyét lát, azonnal mondja, hogy dinny-dinny és mutogat rá, hogy ő bizony abból kér :).
3. a plafonventilátorok: itt minden házban van a lámpa fölött ventilátor. Amikor fekvős baba volt, mindig a ventilátor alatt feküdt és szerette nézegetni, ahogy forognak a lapátok. Itt, Katiéknál nem működik mindenhol a ventilátor, mert a vezetékezéssel van valami baj. Úgyhogy a nappaliban mindig áll. Ha Marcus meglátja, hogy nem működik, akkor azonnal elkezd mutogatni rá, hogy kapcsoljuk be, mert szeretné, ha forogna :). És akkor el kell neki mondani néhányszor, hogy valami baj van vele és nem működik.
Juliék saját termesztésű zöldségeket árulnak a ház előtt, mert annyi terem, hogy szebi minden nap haza visz a farmról 2 nagy szatyornyit.
Délután elvittük Marcust sétálni. Juli csak egy kis körre jött velünk, mert már nem könnyű sétálnia, de mi 4-en (Marcus, Eszter, Attila és én) mentünk tovább.
Aztán azon gondolkodtunk, hogy ha megkérdeznénk egy idegent, hogy milyen ki kinek a kicsodája, akkor hányadikra találná ki :). Szerintem nagyon-nagyon sokszor kellene tippelnie.
Séta után még kint játszottunk vele a kertben:
Barna gatyások: a törpe és az óriás :)
Marcus az eperbokorban...
...és az eperbokorból kimászva :)
Van 3 dolog, amiért Marcus teljesen odavan:
1. a labdák :): ha meglát egy labdát, máris szalad oda hozzá azt hajtogatva, hogy da-da-da - ami a labda akar lenni - vagy hogy booo-booo-booo - az angol ball szóra utalva - és elkezd vele játszani.
2. a gyümölcsök: nagyon-nagyon szereti a gyümölcsöket, az édes dolgokat (pl. kuglóf, gyümölcskenyér, stb.) kiköpi és helyette gyümölcsöt kér. Így hát Juli nem is nagyon ad neki édes dolgokat, mert minek tömni belé, ha nem kér. Addig jó, amíg nem eszik cukros ételeket. Ha valahol dinnyét lát, azonnal mondja, hogy dinny-dinny és mutogat rá, hogy ő bizony abból kér :).
3. a plafonventilátorok: itt minden házban van a lámpa fölött ventilátor. Amikor fekvős baba volt, mindig a ventilátor alatt feküdt és szerette nézegetni, ahogy forognak a lapátok. Itt, Katiéknál nem működik mindenhol a ventilátor, mert a vezetékezéssel van valami baj. Úgyhogy a nappaliban mindig áll. Ha Marcus meglátja, hogy nem működik, akkor azonnal elkezd mutogatni rá, hogy kapcsoljuk be, mert szeretné, ha forogna :). És akkor el kell neki mondani néhányszor, hogy valami baj van vele és nem működik.
2011. július 6., szerda
(V) vagy (N)iagra
Múlt héten a Mattapóni borászatban (ami amúgy az indián elnevezésű Mat, Ta, Pó és Ni folyók nevéből ered) Eszter az alábbi számlát kapta :):
Nem az, aminek látszik, hanem a vízesés nevét viselő szőlőfajtából készült bor :). A számlát a félig indián eladó írta.
Nem az, aminek látszik, hanem a vízesés nevét viselő szőlőfajtából készült bor :). A számlát a félig indián eladó írta.
4th of July - Independence Day
Július 4-e Amerika legnagyobb nemzeti ünnepe. Mint nálunk augusztus 20-án, úgy itt sincs olyan város, ahol nem ünnepelnének. Fredericksburg belvárosában is, 10 órakor megkezdődött a Heritage Festival, amelyen a fagyizó is részt vett. Olyasmi forgatag, mint a Pécsi Napok vagy Budapesten a várban a kirakodóvásár. Csak épp a termékek teljesen mások, amiket árulnak. Sok időm nem volt körülnézni, mert vagy a fagyizóba szaladtam fel valamiért vagy a fagyizó standján voltam kint az utcán. Így csak jöttömben-mentemben tudtam körül nézni, de lehetett kapni mindenféle amerikai mintás kacatot - lufit, nyakláncot, fülbevalót, kertitörpét, stb. - napszemüvegeket, kozmetikai termékeket, kígyót vászonból, amit hideg vízbe mártottak, aztán az ember nyakába akasztottak, hogy "hűsölni" tudjon a nagy melegben, stb... ja és természetesen mindenféle ételt-italt. A mi standunkon nem csak fagyit árultunk - én voltam a fagyis :), a Jeff szerint: "Queen of the ice cream scoopers." -, hanem smoothie-t (gyümölcs összeturmixolva jéggel) - alias szmuszi, ahogy a suliban tanultuk -, és limonádét, titkos házi recept alapján. Ja és Key Lime Pie-t is. Egész nap jó nagy forgalom volt, nem sokat "pihentünk", mondjuk nem is azért voltunk ott.
Jeff, Brian és a Hungarian Invasion :) (Attila sajnos nem volt ott, ő is dolgozott):
Van egy kedves hölgy, akit már tavaly megismertem a fagyizóban. Kedves, aranyos, jókat beszélgettem vele, csak kicsit furcsa. Már évek óta rendszeres látogatója a fagyizónak, ismeri a Jeff-et, sőt mi több, néha kicsit rá is száll. CJ és Jeff elnevezték "Spandex Queen"-nek, mert mindig cica-nadrágban van :). Az alábbi fotón ő látható, igazi hazafi ebben a szerelésben :).
Amikor a fagyizóba jön, mindig egy barátjával együtt jönnek, akitől minden alkalommal kapok egy lufikutyát :). Sajnos mindig 1 hét alatt leereszt :(.
Jeff, Brian és a Hungarian Invasion :) (Attila sajnos nem volt ott, ő is dolgozott):
Van egy kedves hölgy, akit már tavaly megismertem a fagyizóban. Kedves, aranyos, jókat beszélgettem vele, csak kicsit furcsa. Már évek óta rendszeres látogatója a fagyizónak, ismeri a Jeff-et, sőt mi több, néha kicsit rá is száll. CJ és Jeff elnevezték "Spandex Queen"-nek, mert mindig cica-nadrágban van :). Az alábbi fotón ő látható, igazi hazafi ebben a szerelésben :).
Amikor a fagyizóba jön, mindig egy barátjával együtt jönnek, akitől minden alkalommal kapok egy lufikutyát :). Sajnos mindig 1 hét alatt leereszt :(.
2011. július 4., hétfő
2011/7
NYEREMÉNYJÁTÉK!!!
Gondoltam a truck hivatalos bemutatója előtt kicsit felkeltem az érdeklődéseteket. A következő kérdések mindegyikére a helyes válasz egy-egy kis:) csomag exclusively Ömeriken édességet (Hershey's vagy Reese's) jelent a megfejtőnek. Tehát a kérdések:
- Bemelegítő kérdés: a trucknak 4 pedálja van. Mire valók az egyes pedálok (balról jobbra sorrendben)?
- Csak hogy a nőket is hozzásegítsem egy csomag édességhez: Milyen színű a truck? Ide kell a női megérzés... Mivel férfi vagyok és a férfiak nem értenek a színekhez, elég egy szín és az árnyalata (sötét, sima vagy világos).
- A (többek között) Magyarországon is értelmezett oktánszám-definíció szerint hányas oktánszámú benzinnel tankolom a truckot?
- Háztól házig mekkora utat teszek meg a truck-kal a munkahelyemre menet? (egész kilométerre kerekítve)
- És végül egy fogas kérdés: hány kilométer van a truckban? (száz kilométerre kerekítve) Mindig az aktuális óraállást kerekítem, nem a cikk megírásakor lévőt.
Sok sikert mindenkinek!
Tacsi
2011. június 30., csütörtök
Takarítás gőzerővel a fagyizóban
Amikor megérkeztünk és elkezdtünk dolgozni a fagyizóban - Eszter is és én is ott dolgozunk -, akkor 5-en voltunk kiszolgálók. 3 amerikai és mi. Nem magunkat akarom dicsérni, de az amerikaiak csapnivaló munkát végeznek. Kiszolgálják a vevőket és slussz...utána lerakják magukat a bárszékre és néznek ki a fejükből. Pedig a kiszolgáláson kívül meglehetősen sok munka van: feltölteni a tölcséres dobozokat, a szalvétás és a kanalas dobozokat, ha elfogy a fagyi újat kihozni, vagy ha végleg elfogy, akkor letörölni a tábláról a feliratot, rendben tartani az asztalokat, mosogatni, stb. Rajtunk kívül ezeket a munkákat csak hébe-hóba csinálják meg. Az egyik lány kiemelkedően rossz munkát végzett és minden nap csatáztak valami miatt a Jeff-el. Aztán egyik napról a másikra felmondott vagy a Jeff-nek lett elege belőle és ő küldte el, nem tudom, de a sztori lényege ezzel a lépéssel kezdődött. A lány - amúgy 17 éves - felnyomta a Jeff-et és a fagyizót a Healt Department-nél (Közegészségügyi felügyelőség vagy mi)... Kedves tett, nem mondom. Tény, hogy rengeteg légy és hangya van, elég nagy rumli és van néhány olyan dolog, ami kifogásolható, de azért az ember mégse csinál olyat, hogy a volt munkaadóját felnyomja. A lány azt mondta, hogy hátul, ahol csak mi, dolgozók járunk, fagyifoltok vannak a földön - pont az ő dolga (is) lett volna a foltokat feltakarítani -, és hogy szintén hátul, ki van ömölve a földre a papagáj étele. Ja, mert a fagyizóban lakik most Jeff papagája (elvileg állatot sem lehet tartani élelmiszer közelében, de gyakorlatilag igen) azóta, amióta ősszel volt Magyarországon, a tesómék esküvőjén. Amúgy nagyon jófej a papagáj, tud beszélni, nevet és énekel is néha :). Az a legviccesebb, amikor azt mondja, hogy "Oh, yeah." Vagy amikor elköszönsz munka után, azt válaszolja, hogy "Bye-bye".
Szóval visszatérve a Health Department-hez, hétfőn kijött egy hölgy leellenőrizni a fagyizót. Aznap nem volt bent a Jeff, így bejött kedden is, akkor már a Jeff-el előre megbeszélt időpont szerint és átvizsgálta az egész fagyizót. Nem kevés kifogásolható dolgot talált, úgyhogy azt mondta Jeff-nek, hogy mire 2 nap múlva visszamegy, addigra legyen kitakarítva a bejárati ajtótól kezdve az utolsó szögig minden. Jeff amúgy nagyon rendes, de eléggé Pató Pál úr: majd holnap ... aztán másnap azt mondja, hogy majd holnap ... és aztán így megy ameddig lehet. Most is így volt, csak közbe szólt a Health Department. 3 helyiségből áll:
- kiszolgáló és vendéglátó rész (a papagáj itt él)
- konyhai rész: mosogatókkal, hűtőkkel és fagyasztókkal
- raktár rész
Így hát szerda reggel nekiálltunk a lehetetlennek: kitakarítani a fagyizót. Elvileg 11-kor nyit, de Eszterrel 9-re bementünk, hogy ne késő estig kelljen ott lenni. (Akkor már Jeff is bent volt) 11-re jött az egyik amerikai, aki egy ideig takarított, aztán megunta vagy nem tudom és aztán feladta a takarítást. Eszterrel egész nap mint az őrültek takarítottunk: súroltunk, sikáltunk, mostunk, mosogattunk, stb. Mindent, ami csak volt, tisztára kellett súrolni. 6-ig voltunk ott, mert már jó pár nappal előbb elterveztük, hogy aznap - ez volt az első nap mióta megérkeztünk, hogy mind a 4-en szabadok voltunk este - elmegyünk valahova vacsizni. Amikor eljöttünk, akkor még a munka felével sem voltunk készen, de ami tőlünk telt, azt megtettük... Csütörtökön sajnos nem tudtunk segíteni, mert Juliékhoz mentünk, ami szintén már kb 1 hete tervben volt. Erre tartogattuk a szabadnapunkat, amit elég nehéz volt összehozni úgy, hogy mindhárman (Eszter, Attila és én) ráérjünk. Váratlanul jött az ellenőrzés, úgyhogy miután a Jeff "odaadta" nekünk a csütörtököt off-napnak, ő sem akarta volna visszavonni - legalábbis gondolom - és mi se akartuk lemondani, mert 1 hete minden nap dolgoztunk. "Cserébe" szerdán tényleg annyi mindent megcsináltunk, amennyi az időbe belefért, mert csak 10 percre álltunk meg, amíg a szendvicsünket megettük. A hölgy ígérete ellenére tegnap délután nem ment vissza, úgyhogy van rá esély, hogy sikerült mindent a kívánsága szerint megcsinálni. És szerintem a nyitás óta nem volt ilyen fényesen csillogó és rendezett a fagyizó, mint most :).
Szóval visszatérve a Health Department-hez, hétfőn kijött egy hölgy leellenőrizni a fagyizót. Aznap nem volt bent a Jeff, így bejött kedden is, akkor már a Jeff-el előre megbeszélt időpont szerint és átvizsgálta az egész fagyizót. Nem kevés kifogásolható dolgot talált, úgyhogy azt mondta Jeff-nek, hogy mire 2 nap múlva visszamegy, addigra legyen kitakarítva a bejárati ajtótól kezdve az utolsó szögig minden. Jeff amúgy nagyon rendes, de eléggé Pató Pál úr: majd holnap ... aztán másnap azt mondja, hogy majd holnap ... és aztán így megy ameddig lehet. Most is így volt, csak közbe szólt a Health Department. 3 helyiségből áll:
- kiszolgáló és vendéglátó rész (a papagáj itt él)
- konyhai rész: mosogatókkal, hűtőkkel és fagyasztókkal
- raktár rész
Így hát szerda reggel nekiálltunk a lehetetlennek: kitakarítani a fagyizót. Elvileg 11-kor nyit, de Eszterrel 9-re bementünk, hogy ne késő estig kelljen ott lenni. (Akkor már Jeff is bent volt) 11-re jött az egyik amerikai, aki egy ideig takarított, aztán megunta vagy nem tudom és aztán feladta a takarítást. Eszterrel egész nap mint az őrültek takarítottunk: súroltunk, sikáltunk, mostunk, mosogattunk, stb. Mindent, ami csak volt, tisztára kellett súrolni. 6-ig voltunk ott, mert már jó pár nappal előbb elterveztük, hogy aznap - ez volt az első nap mióta megérkeztünk, hogy mind a 4-en szabadok voltunk este - elmegyünk valahova vacsizni. Amikor eljöttünk, akkor még a munka felével sem voltunk készen, de ami tőlünk telt, azt megtettük... Csütörtökön sajnos nem tudtunk segíteni, mert Juliékhoz mentünk, ami szintén már kb 1 hete tervben volt. Erre tartogattuk a szabadnapunkat, amit elég nehéz volt összehozni úgy, hogy mindhárman (Eszter, Attila és én) ráérjünk. Váratlanul jött az ellenőrzés, úgyhogy miután a Jeff "odaadta" nekünk a csütörtököt off-napnak, ő sem akarta volna visszavonni - legalábbis gondolom - és mi se akartuk lemondani, mert 1 hete minden nap dolgoztunk. "Cserébe" szerdán tényleg annyi mindent megcsináltunk, amennyi az időbe belefért, mert csak 10 percre álltunk meg, amíg a szendvicsünket megettük. A hölgy ígérete ellenére tegnap délután nem ment vissza, úgyhogy van rá esély, hogy sikerült mindent a kívánsága szerint megcsinálni. És szerintem a nyitás óta nem volt ilyen fényesen csillogó és rendezett a fagyizó, mint most :).
2011. június 25., szombat
Az utazás napja
Kedves Blogolvasó közönség, végre-valahára én is megírom első bejegyzésemet.
Az indulással kezdeném - tudom, már kicsit idejét múlt, de van 1-2 kép, amit feltennék a blogra és bevezető nélkül nem lehet. 7:50-kor indult a gépünk, úgyhogy 6-ra legkésőbb ki kellett érni a Ferihegyre (bocsánat, a Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtérre). Már előző nap otthonról becsekkoltunk, úgyhogy csak a csomagokat kellett feladni és mehettünk is a biztonsági kapukhoz, ahol volt egy kis fennakadás. Ugyanis Attilát megállították és elkezdték feltúrni a bőröndjét - kézipoggyász méretű - anélkül, hogy bármit is mondtak volna arról, hogy mit keresnek...kicsit para volt, mert kb minden cuccát kiszedték egy külön dobozba és még mindig nem találtak semmit. Aztán a kezükbe került a lifegurados tornazsákja, amiben a lifeguard-kodáshoz szükséges cuccai voltak, köztük 1 doboz naptejjel... hát persze, hogy az okozta az egész galibát. Én pakoltam be a holmikat előző nap és nem vettem észre, hogy a naptej benne van a zsákban... Így aztán 1 doboz naptejjel szegényebben és 3 nagy kőtől megszabadulva - ami a szívünkről gördült le - mentünk tovább a reptér rejtelmes gyomra felé. Beértünk a vámmentes övezetbe, ahol ez a látvány fogadott minket:
Azt hiszem nem csak mi küzdöttünk a fáradtsággal, hanem mások is :). Az alábbi képek alapján azért mi szalonképesebbek voltunk a repüléshez, mint a fent látható fiatalember.
Bécsig légcsavaros géppel mentünk :). Nagyon kicsi volt a gép és nagyon hangos. Az út pedig 35 perc volt :D. Olyan, mintha a Móricról elmennénk az Örsre. Vicces :). Nem is emelkedett fel a rendes utazómagasságig, csak kb 5000 m-ig. Aztán elkezdett süllyedni.
Bécstől Washingtonig pedig egy hatalmas Boeing 767-es géppel mentünk. 9 óra 45 perc volt az út. Az alábbi képek a transzatlanti járaton készültek:
Európa fölött:
Európa partjait elhagyva:
Az Atlanti-óceán fölött:
Amerika fölött (nagyon ködös-felhős volt az ég):
És a leszállás előtt néhány perccel:
Sikeresen megérkeztünk, azonban az immigration point-nál (bevándorlási ellenőrző pont) ismét volt egy, a ferihegyinél kicsit nagyobb galiba. Attila és én könnyedén átjutottunk a kapun az iratok ellenőrzése, néhány kérdés, az ujjlenyomatvétel és a "Have a great summer!" felszólítás után. Míg mi kb 3-3 percet töltöttünk el a pultnál, addig Eszter kb 10-et, mire kiderült, hogy a bevándorlási kérelmével van valami baj... Fogalmunk sem volt, hogy mi, csak mondta neki az ügyintéző, hogy valami nincs rendben, úgyhogy fáradjon a bevándorlással részletesebben foglalkozó osztályra. Nem is kapta meg a belépési engedélyt és a "Have a great summer!" kívánságot. Azt sem tudtuk mi van, mert itt nem mondanak semmit, csak küldözgetnek ide-oda. Izgultunk rendesen, hogy mi lesz. Annál a kapunál váltunk el Esztertől, ahol mi már szabadon beléphettünk az Egyesült Államokba, míg ő a mindenki által rettegett helyre, a bevándorlási osztályra ment. A végső kaput elhagyva vártunk rá negyed órát, de kiküldtek minket, hogy itt nem lehet várakozni, fáradjunk ki a várakozó családtagok, barátok, ismerősök közé. Amint kiléptünk a fotocellás ajtón, megláttuk a fülig érő szájú Katit, ott várt ránk a korlátnál. Sajnos az üdvözlő transzparenst és a héliumos lufikat otthon felejtette...hm-hm. Aztán amint Kati meglátta, hogy Eszter nincs velünk, lehervadt a szájáról a mosoly. Elmondtuk neki, hogy mi van, illetve, hogy mit tudunk - ami gyakorlatilag egyenlő volt a semmivel. Vártunk már majdnem fél órája, Kati elment megkérdezni egy ügyintézőt, hogy mi van akkor, ha ne-adj-Isten nem engedik be. És ahogy azon tanakodtunk, hogy hogy segítsünk Eszternek, egyszer csak megláttuk, amint vigyorogva jön kifelé... Kiderült, hogy aznapra vártak még egy Szabó Esztert, aki már egyszer volt itt tanulni valamit. Nem értették, hogy akkor most az én unokatesóm Eszter, az a Szabó Eszter-e, aki már volt itt vagy nem... Az pl nem jutott eszükbe, hogy megnézzék az adatait, pl. a születési dátumát, a szülei nevét, stb... Mert hogy aki már egyszer volt itt, az benne van a rendszerben, tehát megvan nekik számos adat az illetékesről, ami alapján nagyon egyszerűen ki lehetne deríteni néhány dolgot... De nem, itt nem így teszik, hanem anélkül, hogy bármiről is tájékoztatnának, elküldik az embert egy lehetséges "kivégzőhelyre", ahonnan ha nincs szerencséje, akkor egy lépést sem mozdulhat előre - azaz Amerika felé -, hanem az első gépre felteszik és mehet vissza a kiinduló állomásra... ha Fortuna vele van... akkor pedig mehet tovább. De ezen a megoldáson nem kell annyira meglepődni, mert ez Amerika, ahol az emberek általában nem tudnak megoldani ilyen egyszerűnek és logikusnak tűnő dolgot.
A történet lényege, hogy bejutottunk és épségben, de meglehetősen fáradtan haza értünk :).
Ja és az éghajlati különbségekről csak annyit, hogy amikor kiléptünk a reptérről a szabadba a meleg jól "pofán csapott" minket, mert volt vagy 35°C és kb 90% páratartalom (az óceán közelsége miatt van a magas páratartalom). Szerintem ilyen érzés lehet farmerben bemenni a gőzkabinba...
Az indulással kezdeném - tudom, már kicsit idejét múlt, de van 1-2 kép, amit feltennék a blogra és bevezető nélkül nem lehet. 7:50-kor indult a gépünk, úgyhogy 6-ra legkésőbb ki kellett érni a Ferihegyre (bocsánat, a Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtérre). Már előző nap otthonról becsekkoltunk, úgyhogy csak a csomagokat kellett feladni és mehettünk is a biztonsági kapukhoz, ahol volt egy kis fennakadás. Ugyanis Attilát megállították és elkezdték feltúrni a bőröndjét - kézipoggyász méretű - anélkül, hogy bármit is mondtak volna arról, hogy mit keresnek...kicsit para volt, mert kb minden cuccát kiszedték egy külön dobozba és még mindig nem találtak semmit. Aztán a kezükbe került a lifegurados tornazsákja, amiben a lifeguard-kodáshoz szükséges cuccai voltak, köztük 1 doboz naptejjel... hát persze, hogy az okozta az egész galibát. Én pakoltam be a holmikat előző nap és nem vettem észre, hogy a naptej benne van a zsákban... Így aztán 1 doboz naptejjel szegényebben és 3 nagy kőtől megszabadulva - ami a szívünkről gördült le - mentünk tovább a reptér rejtelmes gyomra felé. Beértünk a vámmentes övezetbe, ahol ez a látvány fogadott minket:
Azt hiszem nem csak mi küzdöttünk a fáradtsággal, hanem mások is :). Az alábbi képek alapján azért mi szalonképesebbek voltunk a repüléshez, mint a fent látható fiatalember.
Bécsig légcsavaros géppel mentünk :). Nagyon kicsi volt a gép és nagyon hangos. Az út pedig 35 perc volt :D. Olyan, mintha a Móricról elmennénk az Örsre. Vicces :). Nem is emelkedett fel a rendes utazómagasságig, csak kb 5000 m-ig. Aztán elkezdett süllyedni.
Bécstől Washingtonig pedig egy hatalmas Boeing 767-es géppel mentünk. 9 óra 45 perc volt az út. Az alábbi képek a transzatlanti járaton készültek:
Európa fölött:
Európa partjait elhagyva:
Az Atlanti-óceán fölött:
Amerika fölött (nagyon ködös-felhős volt az ég):
És a leszállás előtt néhány perccel:
Sikeresen megérkeztünk, azonban az immigration point-nál (bevándorlási ellenőrző pont) ismét volt egy, a ferihegyinél kicsit nagyobb galiba. Attila és én könnyedén átjutottunk a kapun az iratok ellenőrzése, néhány kérdés, az ujjlenyomatvétel és a "Have a great summer!" felszólítás után. Míg mi kb 3-3 percet töltöttünk el a pultnál, addig Eszter kb 10-et, mire kiderült, hogy a bevándorlási kérelmével van valami baj... Fogalmunk sem volt, hogy mi, csak mondta neki az ügyintéző, hogy valami nincs rendben, úgyhogy fáradjon a bevándorlással részletesebben foglalkozó osztályra. Nem is kapta meg a belépési engedélyt és a "Have a great summer!" kívánságot. Azt sem tudtuk mi van, mert itt nem mondanak semmit, csak küldözgetnek ide-oda. Izgultunk rendesen, hogy mi lesz. Annál a kapunál váltunk el Esztertől, ahol mi már szabadon beléphettünk az Egyesült Államokba, míg ő a mindenki által rettegett helyre, a bevándorlási osztályra ment. A végső kaput elhagyva vártunk rá negyed órát, de kiküldtek minket, hogy itt nem lehet várakozni, fáradjunk ki a várakozó családtagok, barátok, ismerősök közé. Amint kiléptünk a fotocellás ajtón, megláttuk a fülig érő szájú Katit, ott várt ránk a korlátnál. Sajnos az üdvözlő transzparenst és a héliumos lufikat otthon felejtette...hm-hm. Aztán amint Kati meglátta, hogy Eszter nincs velünk, lehervadt a szájáról a mosoly. Elmondtuk neki, hogy mi van, illetve, hogy mit tudunk - ami gyakorlatilag egyenlő volt a semmivel. Vártunk már majdnem fél órája, Kati elment megkérdezni egy ügyintézőt, hogy mi van akkor, ha ne-adj-Isten nem engedik be. És ahogy azon tanakodtunk, hogy hogy segítsünk Eszternek, egyszer csak megláttuk, amint vigyorogva jön kifelé... Kiderült, hogy aznapra vártak még egy Szabó Esztert, aki már egyszer volt itt tanulni valamit. Nem értették, hogy akkor most az én unokatesóm Eszter, az a Szabó Eszter-e, aki már volt itt vagy nem... Az pl nem jutott eszükbe, hogy megnézzék az adatait, pl. a születési dátumát, a szülei nevét, stb... Mert hogy aki már egyszer volt itt, az benne van a rendszerben, tehát megvan nekik számos adat az illetékesről, ami alapján nagyon egyszerűen ki lehetne deríteni néhány dolgot... De nem, itt nem így teszik, hanem anélkül, hogy bármiről is tájékoztatnának, elküldik az embert egy lehetséges "kivégzőhelyre", ahonnan ha nincs szerencséje, akkor egy lépést sem mozdulhat előre - azaz Amerika felé -, hanem az első gépre felteszik és mehet vissza a kiinduló állomásra... ha Fortuna vele van... akkor pedig mehet tovább. De ezen a megoldáson nem kell annyira meglepődni, mert ez Amerika, ahol az emberek általában nem tudnak megoldani ilyen egyszerűnek és logikusnak tűnő dolgot.
A történet lényege, hogy bejutottunk és épségben, de meglehetősen fáradtan haza értünk :).
Ja és az éghajlati különbségekről csak annyit, hogy amikor kiléptünk a reptérről a szabadba a meleg jól "pofán csapott" minket, mert volt vagy 35°C és kb 90% páratartalom (az óceán közelsége miatt van a magas páratartalom). Szerintem ilyen érzés lehet farmerben bemenni a gőzkabinba...
2011. június 23., csütörtök
2011/4 - A truckról
is lesz majd szó később a blogon, csak előbb valami friss, utóbbi napokban történt eseményről, ami mellett nem mehettem el szó nélkül. Nos.
Van egy állandó, nap mint nap visszatérő látogató a medencénél ahol dolgozom. Nevezzük Trisha-nak. Trisha majdnem minden áldott nap odajön hozzám valamiért elégedetlenkedni, hogy miért kell az Ő vendégeinek vendég-belépő, (mégis mire gondolt, kiknek való a VENDÉG-belépő, ha nem a vendégeknek...) miért váltogatják állandóan a lifeguardokat a medencénél (egy lifeguard dolgozzon hétfőtől vasárnapig reggel 10-20-ig?) stb.
A múltkori kirohanása annyira egzotikus volt, hogy meg kell hogy osszam Veletek.
Elment mosdóba. Majd miután végzett, rohanva jött oda hozzám, hogy elfogyott a női mosdóban a papír. Megnyugtatott, hogy csak kis dolga volt. Azt mondja épp hogy be tudta fejezni, de kis híja volt, hogy nem...na jó, ezt csak én gondoltam mellé. Elképzelhetitek, mennyire megijedtem, majdnem szívbajt kaptam, hogy JÉZUSOM, ELFOGYOTT A WC-PAPÍR!!! (Női olvasók nyugalom, még ne háborodjatok fel.) Fejvesztve rohanok be a WC-be, mintha az életemért futnék, hogy kicseréljem a WC papírt. Erre mit találok ott? Hát ezt:
A jobb érthetőség kedvéért dokumentáltam az "üres" WC papír gurigát egy teljes gurigához képest is:
Szóval ez maradt összesen szegénynek. Pár száz lap WC papír. Mit tett volna, ha nem tudja "épphogy" befejezni? Ott marad addig, amíg valaki rá nem próbál nyitni majd kimorzézza a mosdóajtón keresztül, hogy elfogyott a WC papír?
Tudom, hölgyeim, ilyennel nem illik viccelődni, de szerintem ennek a nőnek a legrosszabb rémálmát valósítottam meg ezzel: ott marad szegény pár száz lap WC papírral összezárva, tehetetlenül, kiszolgáltatva és...de nem, ebbe bele sem merek gondolni...nem tudja befejezni, mert már csak kevesebb, mint száz lap WC papír van vissza.
Természetesen mindig a vásárlónak van igaza, úgyhogy rövid úton kicseréltem a toalettpapírt és ezzel ennek a történetnek is happy-end a vége.
Csocsi
Tacsi
2011/2
Megint én.
Megmutatom a medencét, ahol dolgozom. Íme:
A két képet nem raktam egybe, mert úgy aztán végképp nem látszana semmi. A Blogger amúgy is lekicsinyíti a feltöltött képeket.
Ez meg az, amit én látok a kis standomról:
Egyelőre ennyi. Ma még lehet, hogy jövök.
Tacsi
2011. június 20., hétfő
2011/1
Üdv újra a blogon!
Ezennel ünnepélyesen megnyitom a 2011-es évadot!
Ugyan csak a saját nevemben beszélhetek, de elöljáróban annyit, hogy idén (remélhetőleg) több, rövidebb poszttal fogom gazdagítani az internet nagy, közös szeméttelepét.
Az első posztom a munkával kapcsolatos. Megmutatom, mit csinálok egész nap. Az eredmény a végén látható. Íme:Na persze csinálok hasznosabb dolgokat is, mint például:
Látható, hogy mennyivel nehezebb dolgom volt a második esetben, ugyanis át kellett "ugrasztanom" a víztesztelő dobozon a belépőkártyát. Hát igen, a kihívások embere vagyok. Egyszerűen képtelen vagyok megoldhatatlan akadályok elé állítani önmagamat.
Most, hogy bemutattam a munkámat, hogy mit is csinálok amikor dolgozom, letészem a pennát és nekiállok kipihenni a munka fáradalmait.
Ágit pedig majd csipkedem, hogy siessen kielégíteni a poszt-éhes hallgatóság igényeit.
Üdv: Tacsi
2010. augusztus 30., hétfő
Thirteenth chapter
Ismét kicsit elmaradtam a blogírással, mert annyi minden történik, hogy erre nem nagyon van időm.
De most először is az óceánparti kirándulásunkról írok, amit Ati már beharangozott.
Szóval voltunk az óceánnál, gyönyörű volt:). Katiéknak el kellett menniük Norfolkba - az óceán partján fekszik - Kati zöldkártyája miatt. Oda volt az interjú, úgyhogy elmentünk velük, hogy akkor már egy úttal megjárjuk Norfolkot és az óceánpartot is. A zöldkártya-interjú sikeres volt, az óceánban való fürdés azonban sajnos nem, mert esett az eső:(. Tudom, fürdeni bárhogy lehet, mert úgyis vizes lesz az ember, csak épp az volt a baj, hogy nem tudtuk volna hova tenni a törölközőt, hogy száraz is maradjon. Meg a strandolás akkor az igazi, ha az ember utána ki tud feküdni napozni és egy kis színt magára szedni. Attilánál ez nem gond, mert mivel ő egész nap kint ül a medence partján, így már majdnem olyan barna, mint CJ. Én meg úgy nézek ki mellette, mint aki lisztbe ugrott... Egész nap bent a fagyizóban, a légkondiban nem lehet barnulni:(. Szóval nagyon szép volt az óceán. Azért térdig belementünk és én meg gyűjtöttem is néhány kagylót és kavicsot, amire a többiek azt mondták, hogy minek, úgyse tudok vele mit kezdeni. Ez igaz, de olyan szépek:).
Ati - mint Jeti:) - és az én lábnyomom...
Bár ugye az óceánban nem fürödtünk, de helyette voltunk egy igazi amerikai katonai bázison:). Izgi volt. (CJ hivatásos katona a hadseregben) Évekkel ezelőtt ott dolgozott azon a bázison, úgyhogy be tudtunk menni és megmutatott rengeteg érdekes dolgot. Láttunk igazi Apacs gépet tök közelről, katonai hajókat, helikopteres gyakorlatokat, stb. Fotózni természetesen nem lehetett, és nem is akartuk megpróbálni, mert élve biztos nem jöttünk volna ki onnan.
A másik dolog, amiről muszáj írnom, az a szülinapom. Katinak és nekem szünnapom volt aznap és szerencsére Szebi is tudott kivenni szabadnapot. Attila sajnos dolgozott:(, ahogy CJ is:(. De ennek ellenére nagyon jól telt a nap, épp ezért írok róla. Juli, Marcus és Szebi eljöttek Fredericksburgbe, hogy még ha foghíjasan is, de együtt töltsük a napot. Délelőtt sétáltunk Katiék környékén, majd miután Marcus megebédelt, mi is megetettük magunkat. A fagyizó utcájában van egy jó kis étterem, ott ebédeltünk. 3-an lányok falafelt ettünk, Szebi pedig tonhalsalátát. A falafel iszonyú jól volt elkészítve és hatalmas adag volt - gondolom a tonhalsaláta is jó volt, de ha azt mindhárman megkóstoltuk volna, akkor Szebinek nem maradt volna semmi... Szebi megette a fogyókúrás női-adag salátáját, mi meg degeszre ettük magunkat a falafellel úgy, hogy még maradt is. Így hát mindhármunk maradékát Szebi ette meg:). Már ekkor úgy éreztük, hogy elég volt a kajálásból mára, de még otthon várt Juli "New York-style cheesecake"-je:). Hogy kicsit lemozogjuk az ebédet, sétáltunk egyet a városban is. Hazaérve ismét nekiálltunk enni:). De hát Istenem, ilyen a Wittner család:D. Miután a tortából is mindenki jó nagy szeletet evett szederlekvárral meglocsolva, tényleg úgy éreztük, hogy kidurranunk. Meg se bírtunk mozdulni. És ekkor következett az, amiről mindenki tudott, csak én nem...:).
Estefelére vártuk Jeff-et - övé a fagyizó és kb olyan, mintha CJ második apja lenne. Sok közös programot csinálnak CJ-vel, Katival, Juliékat is ismeri, stb. Tehát vártuk, hogy jöjjön kicsit beszélgetni. És egyszer csak jött és beállatott egy igazi meglepetéssel, egy "Birthday Barbie-cake"-kel, amit a szülinapom alkalmából hozott:). Gyönyörű volt, ő csinálta az egészet. Ő sütötte, ő készítette a krémet, ő díszítette, stb. Maga a torta a Barbi baba szoknyája volt. A torta közepén volt egy henger és abba volt beleállítva a Barbie baba és a tortarészbe bele volt szúrva egy igazi Barbie gyűrű.
Soha nem volt ilyen tortám, és soha nem volt saját Barbie babám. Na jó, volt ugyan a tesóimtól örökölt Barbie-m, de azok kopaszak voltak, mert lenyírták a hajukat, mondván, hogy majd úgyis kinő... persze nem nőtt ki.
Asszem ha az 5 éves unokatesóm kapna ilyen tortát - aki Barbie-s bugyit rendelt Attilától:D - sírva fakadna örömében:). Amit nem csodálnék, mert tényleg gyönyörű torta volt. Úgyhogy természetesen ebből a tortából is ettünk, mert hát azt mégse lehet megtenni, hogy nem eszünk.
A nap végén pedig Juliékkal elmentem Hozzájuk, mert másnap is szünnapom volt és amúgy is hiányzott már nagyon az én hős lovagom, akit itt mindenki úgy ismer, mint "Attila, the Hun".
Így telt hát a szülinapom, nagyon jó volt és különleges.
De most először is az óceánparti kirándulásunkról írok, amit Ati már beharangozott.
Szóval voltunk az óceánnál, gyönyörű volt:). Katiéknak el kellett menniük Norfolkba - az óceán partján fekszik - Kati zöldkártyája miatt. Oda volt az interjú, úgyhogy elmentünk velük, hogy akkor már egy úttal megjárjuk Norfolkot és az óceánpartot is. A zöldkártya-interjú sikeres volt, az óceánban való fürdés azonban sajnos nem, mert esett az eső:(. Tudom, fürdeni bárhogy lehet, mert úgyis vizes lesz az ember, csak épp az volt a baj, hogy nem tudtuk volna hova tenni a törölközőt, hogy száraz is maradjon. Meg a strandolás akkor az igazi, ha az ember utána ki tud feküdni napozni és egy kis színt magára szedni. Attilánál ez nem gond, mert mivel ő egész nap kint ül a medence partján, így már majdnem olyan barna, mint CJ. Én meg úgy nézek ki mellette, mint aki lisztbe ugrott... Egész nap bent a fagyizóban, a légkondiban nem lehet barnulni:(. Szóval nagyon szép volt az óceán. Azért térdig belementünk és én meg gyűjtöttem is néhány kagylót és kavicsot, amire a többiek azt mondták, hogy minek, úgyse tudok vele mit kezdeni. Ez igaz, de olyan szépek:).
Ati - mint Jeti:) - és az én lábnyomom...
Bár ugye az óceánban nem fürödtünk, de helyette voltunk egy igazi amerikai katonai bázison:). Izgi volt. (CJ hivatásos katona a hadseregben) Évekkel ezelőtt ott dolgozott azon a bázison, úgyhogy be tudtunk menni és megmutatott rengeteg érdekes dolgot. Láttunk igazi Apacs gépet tök közelről, katonai hajókat, helikopteres gyakorlatokat, stb. Fotózni természetesen nem lehetett, és nem is akartuk megpróbálni, mert élve biztos nem jöttünk volna ki onnan.
A másik dolog, amiről muszáj írnom, az a szülinapom. Katinak és nekem szünnapom volt aznap és szerencsére Szebi is tudott kivenni szabadnapot. Attila sajnos dolgozott:(, ahogy CJ is:(. De ennek ellenére nagyon jól telt a nap, épp ezért írok róla. Juli, Marcus és Szebi eljöttek Fredericksburgbe, hogy még ha foghíjasan is, de együtt töltsük a napot. Délelőtt sétáltunk Katiék környékén, majd miután Marcus megebédelt, mi is megetettük magunkat. A fagyizó utcájában van egy jó kis étterem, ott ebédeltünk. 3-an lányok falafelt ettünk, Szebi pedig tonhalsalátát. A falafel iszonyú jól volt elkészítve és hatalmas adag volt - gondolom a tonhalsaláta is jó volt, de ha azt mindhárman megkóstoltuk volna, akkor Szebinek nem maradt volna semmi... Szebi megette a fogyókúrás női-adag salátáját, mi meg degeszre ettük magunkat a falafellel úgy, hogy még maradt is. Így hát mindhármunk maradékát Szebi ette meg:). Már ekkor úgy éreztük, hogy elég volt a kajálásból mára, de még otthon várt Juli "New York-style cheesecake"-je:). Hogy kicsit lemozogjuk az ebédet, sétáltunk egyet a városban is. Hazaérve ismét nekiálltunk enni:). De hát Istenem, ilyen a Wittner család:D. Miután a tortából is mindenki jó nagy szeletet evett szederlekvárral meglocsolva, tényleg úgy éreztük, hogy kidurranunk. Meg se bírtunk mozdulni. És ekkor következett az, amiről mindenki tudott, csak én nem...:).
Estefelére vártuk Jeff-et - övé a fagyizó és kb olyan, mintha CJ második apja lenne. Sok közös programot csinálnak CJ-vel, Katival, Juliékat is ismeri, stb. Tehát vártuk, hogy jöjjön kicsit beszélgetni. És egyszer csak jött és beállatott egy igazi meglepetéssel, egy "Birthday Barbie-cake"-kel, amit a szülinapom alkalmából hozott:). Gyönyörű volt, ő csinálta az egészet. Ő sütötte, ő készítette a krémet, ő díszítette, stb. Maga a torta a Barbi baba szoknyája volt. A torta közepén volt egy henger és abba volt beleállítva a Barbie baba és a tortarészbe bele volt szúrva egy igazi Barbie gyűrű.
Soha nem volt ilyen tortám, és soha nem volt saját Barbie babám. Na jó, volt ugyan a tesóimtól örökölt Barbie-m, de azok kopaszak voltak, mert lenyírták a hajukat, mondván, hogy majd úgyis kinő... persze nem nőtt ki.
Asszem ha az 5 éves unokatesóm kapna ilyen tortát - aki Barbie-s bugyit rendelt Attilától:D - sírva fakadna örömében:). Amit nem csodálnék, mert tényleg gyönyörű torta volt. Úgyhogy természetesen ebből a tortából is ettünk, mert hát azt mégse lehet megtenni, hogy nem eszünk.
A nap végén pedig Juliékkal elmentem Hozzájuk, mert másnap is szünnapom volt és amúgy is hiányzott már nagyon az én hős lovagom, akit itt mindenki úgy ismer, mint "Attila, the Hun".
Így telt hát a szülinapom, nagyon jó volt és különleges.
2010. augusztus 19., csütörtök
Twelfth chapter
8:45: Juli mondja, hogy egész nap esni fog az eső. Én örülök, mert akkor kevés a medencéknél az ember, gyakorlatilag 0, így egész nap olvashatok. Tehát örülök, mert az eső az jó.
9:16: Sms-em érkezik, de mivel vezetés közben nem ajánlatos sms-t olvasni, úgy döntök, inkább majd medencéhez érkezésem után olvasom el.
9:30: Megérkezés a medencéhez. Sms elolvasása. Szitkozódás, mivel a főnök az, hogy ma nem kell kinyitni a medencéket. Főnök felhívása, hogy azért én mégiscsak kinyithatnék, ha már elautóztam idáig. Nemleges válasz. Tehát az eső az nem jó.
10:00: Hazaérkezés, majd telik-múlik az idő.
14:00: Főnök sms-t küld: Ki lehet nyitni a medencéket. Nemleges válasz. Nincs autóm, elvitte a cica. Nem akarok egy nap alatt 90 mérföldet beletenni Juliék autójába, meg ugye a benzin is. Továbbá fáj a hasam és a csillagok állása sem épp a legmegfelelőbb. Az utóbbi kettő kifogás persze csak az ötlet fázisig jutott el, többek között nyelvi akadályoknak köszönhetően. Az előbbiek közül pedig csak az elsőt használtam, apróbb helyesbítéssel: "cica" helyett "Juli" volt a kifogás alanya.
A további fejleményekről értesülhettek a blogon, remélem nem haragudott meg "Dzsán", a főnök.
Más.
Hétfőn szünnapos voltam, eljöttem Fredericksburg-be, az én gyönyörűséges tubarózsámhoz. Kis forgalom mellett ez az út kb 3/4-ed óra. Este 10-kor indultam a medencétől, ahol dolgoztam. Ez a tény önmagában kb. 15 percet dob a menetidőhöz. Megérkezésem időpontja pedig éjjel 0:15 perc, azaz ha leszámítjuk a plusz negyed órát, pontosan 2 óra volt az út. Az autópálya burkolatának felújítása ugyanis ekkor volt esedékes. Este 10-től. Emiatt 2 dugót kellett végigvárnom, de legalább közben tanulmányozhattam az amerikaiakat: mindenki nyugodtan tűrte a dugót és komolyan mondom, először láttam a zippzár elvet megvalósulni. Lehet (vagy inkább valószínű), hogy a klímázott, bőrüléses, kellemes hangulatú autóbelső teszi, de senki nem volt ideges. Mondjuk nem kell amiatt aggódniuk, hogy ki tudják-e fizetni a rezsit, mert mindenki, aki nem lusta és nem költi ökörségekre a pénzét meg tud élni ebben az országban. Most nem mennék bele, hogy miért, legyen mindenkinek saját elmélete erre. Én már vagy negyedszerre törlöm ki, amit ide akartam írni. Éljen a szabad gondolkodásmód!!!
Szóval!
Eljöttem Fredericksburg-be minden nők legszebbikéhez, hogy Véle töltsem a napom. Voltunk vásárolni ruhát, több helyen is. Akkora ruhaboltok vannak itt, hogy alig látsz el a bolt másik végéig! Persze a legtöbb rendelkezik férfiosztállyal és persze, hogy általában ez foglalja el a bolt 1/12-ed részét. Lehet, hogy azért, mert állítólag (állítólag) a hölgyek többet költenek ruhára, mint a férfiak. Nos, lehet benne valami.
Miután az új ruhák birtoklásából származó érzés már nem tudott tovább tölteni minket endorfinnal, útnak indultunk, hogy más boldogsághormon forrás után nézzünk. Ekkor jött képbe az Applebees.
Ez egy étterem-hálózat, amit már korábban is ki akartuk próbálni. Igaz ugyan, hogy egyszer voltunk már itt, de akkor nem enni, hanem állást keresni, ami nem bizonyult túl sikeresnek. Na de most! Szögezzük le: olyan jót ettünk, mint már rég. Valószínűleg az újdonság varázsa is dobott az ételeken, de tényleg nagyon jó volt.
A képen a főételek láthatóak, ezek mellé járt még egy kétszemélyes előétel is, rántott csirkeszárny-filék (tudom, furán hangzik, szerintem is inkább csirkemell darabok voltak rántva). Itt nem olyan a bunda, mint otthon, nincs benne morzsa, hanem ilyen puhább az egész. És a rántott csirkedarabkák bele voltak forgatva édes-csípős szószba. És ezt lehetett mártogatni márványsajtos sajtkrémbe.
A főételek meg láthatók, az enyém volt a steak, Ágié a sajtos-csirkés-zöldséges, spenótos túróval töltött ravioli, de majd kijavít, ha nem az.
Finom volt, na. Egyszer egy amerikai éttermet is ki kellett próbálni és nem csalódtunk.
Jöjjön a szülők és a rokonok kedvéért is egy kép:
Ilyen is kell, na.
Mára ennyi, nem tudom, mikor lesz időm legközelebb ennyit és ilyen részletesen írni. JA! Holnap megyünk a beach-re, az óceánpartra. Arról majd Ági ír, mert először lesz tenger- vagy óceánparton. Izgalmas poszt lesz, annyi szent, fehér cápákkal, kardszárnyú delfinekkel, rájákkal és csupa hasonlóan aranyos állatkával. Fogyasszátok azt is egészséggel!
9:16: Sms-em érkezik, de mivel vezetés közben nem ajánlatos sms-t olvasni, úgy döntök, inkább majd medencéhez érkezésem után olvasom el.
9:30: Megérkezés a medencéhez. Sms elolvasása. Szitkozódás, mivel a főnök az, hogy ma nem kell kinyitni a medencéket. Főnök felhívása, hogy azért én mégiscsak kinyithatnék, ha már elautóztam idáig. Nemleges válasz. Tehát az eső az nem jó.
10:00: Hazaérkezés, majd telik-múlik az idő.
14:00: Főnök sms-t küld: Ki lehet nyitni a medencéket. Nemleges válasz. Nincs autóm, elvitte a cica. Nem akarok egy nap alatt 90 mérföldet beletenni Juliék autójába, meg ugye a benzin is. Továbbá fáj a hasam és a csillagok állása sem épp a legmegfelelőbb. Az utóbbi kettő kifogás persze csak az ötlet fázisig jutott el, többek között nyelvi akadályoknak köszönhetően. Az előbbiek közül pedig csak az elsőt használtam, apróbb helyesbítéssel: "cica" helyett "Juli" volt a kifogás alanya.
A további fejleményekről értesülhettek a blogon, remélem nem haragudott meg "Dzsán", a főnök.
Más.
Hétfőn szünnapos voltam, eljöttem Fredericksburg-be, az én gyönyörűséges tubarózsámhoz. Kis forgalom mellett ez az út kb 3/4-ed óra. Este 10-kor indultam a medencétől, ahol dolgoztam. Ez a tény önmagában kb. 15 percet dob a menetidőhöz. Megérkezésem időpontja pedig éjjel 0:15 perc, azaz ha leszámítjuk a plusz negyed órát, pontosan 2 óra volt az út. Az autópálya burkolatának felújítása ugyanis ekkor volt esedékes. Este 10-től. Emiatt 2 dugót kellett végigvárnom, de legalább közben tanulmányozhattam az amerikaiakat: mindenki nyugodtan tűrte a dugót és komolyan mondom, először láttam a zippzár elvet megvalósulni. Lehet (vagy inkább valószínű), hogy a klímázott, bőrüléses, kellemes hangulatú autóbelső teszi, de senki nem volt ideges. Mondjuk nem kell amiatt aggódniuk, hogy ki tudják-e fizetni a rezsit, mert mindenki, aki nem lusta és nem költi ökörségekre a pénzét meg tud élni ebben az országban. Most nem mennék bele, hogy miért, legyen mindenkinek saját elmélete erre. Én már vagy negyedszerre törlöm ki, amit ide akartam írni. Éljen a szabad gondolkodásmód!!!
Szóval!
Eljöttem Fredericksburg-be minden nők legszebbikéhez, hogy Véle töltsem a napom. Voltunk vásárolni ruhát, több helyen is. Akkora ruhaboltok vannak itt, hogy alig látsz el a bolt másik végéig! Persze a legtöbb rendelkezik férfiosztállyal és persze, hogy általában ez foglalja el a bolt 1/12-ed részét. Lehet, hogy azért, mert állítólag (állítólag) a hölgyek többet költenek ruhára, mint a férfiak. Nos, lehet benne valami.
Miután az új ruhák birtoklásából származó érzés már nem tudott tovább tölteni minket endorfinnal, útnak indultunk, hogy más boldogsághormon forrás után nézzünk. Ekkor jött képbe az Applebees.
Ez egy étterem-hálózat, amit már korábban is ki akartuk próbálni. Igaz ugyan, hogy egyszer voltunk már itt, de akkor nem enni, hanem állást keresni, ami nem bizonyult túl sikeresnek. Na de most! Szögezzük le: olyan jót ettünk, mint már rég. Valószínűleg az újdonság varázsa is dobott az ételeken, de tényleg nagyon jó volt.
A képen a főételek láthatóak, ezek mellé járt még egy kétszemélyes előétel is, rántott csirkeszárny-filék (tudom, furán hangzik, szerintem is inkább csirkemell darabok voltak rántva). Itt nem olyan a bunda, mint otthon, nincs benne morzsa, hanem ilyen puhább az egész. És a rántott csirkedarabkák bele voltak forgatva édes-csípős szószba. És ezt lehetett mártogatni márványsajtos sajtkrémbe.
A főételek meg láthatók, az enyém volt a steak, Ágié a sajtos-csirkés-zöldséges, spenótos túróval töltött ravioli, de majd kijavít, ha nem az.
Finom volt, na. Egyszer egy amerikai éttermet is ki kellett próbálni és nem csalódtunk.
Jöjjön a szülők és a rokonok kedvéért is egy kép:
Ilyen is kell, na.
Mára ennyi, nem tudom, mikor lesz időm legközelebb ennyit és ilyen részletesen írni. JA! Holnap megyünk a beach-re, az óceánpartra. Arról majd Ági ír, mert először lesz tenger- vagy óceánparton. Izgalmas poszt lesz, annyi szent, fehér cápákkal, kardszárnyú delfinekkel, rájákkal és csupa hasonlóan aranyos állatkával. Fogyasszátok azt is egészséggel!
2010. augusztus 14., szombat
Eleventh chapter
Kicsit elmaradtunk a bloggal, de csak azért, mert mindketten elég sokat dolgozunk - szerencsére - és nem nagyon marad időnk írni, valamint nem nagyon van miről, mert mindig ugyanaz történik.
Úgyhogy most megosztom veletek, hogy az 5 hét alatt, amióta a fagyizóban dolgozom, mire jöttem rá.
Rájöttem, hogy a gyerekek a fagyiválasztás szempontjából 3 csoportba sorolhatók:
1. vannak, akik szín alapján választanak fagyit
2. vannak, akik a 3 alap: csoki, vanília és eper közül választanak
3. és vannak, akik a NAGY nemzeti különlegességek közül választanak, melyek:
Persze az idősebbek közt is sokan rajonganak a különlegességekért, főleg a "Cake batter"-ért, de náluk még nem tudtam csoportokat találni.
Az viszont igaz, hogy 1-2 emberről már az előtt tudni lehet, hogy mit fog kérni, mielőtt megszólalna:).
És az is igaz, hogy akire ráférne, hogy ne egyen - nem hogy fagyit, de még salátát se, mert olyan kövér -, az minimum 2 gombócot kér csokizott, extra nagy tölcsérben... ezek után nem csodálkozom, hogy ilyen sok itt a durván túlsúlyos ember.
Úgyhogy most megosztom veletek, hogy az 5 hét alatt, amióta a fagyizóban dolgozom, mire jöttem rá.
Rájöttem, hogy a gyerekek a fagyiválasztás szempontjából 3 csoportba sorolhatók:
1. vannak, akik szín alapján választanak fagyit
2. vannak, akik a 3 alap: csoki, vanília és eper közül választanak
3. és vannak, akik a NAGY nemzeti különlegességek közül választanak, melyek:
- "Cake batter": vanília fagyi, melybe instant piskótapor van keverve (itt a piskótát (is) instant porból sütik, nem maguk állítják össze a tésztát). Borzalmasan rossz, mert nagyon édes.
- "Chocolate chip": vanília fagyi csokidarabokkal.
- "Chocolate chip cookie dough": vanília fagyi, amiben csokidarabok és fagyasztott, nyers, golyó alakú sütitészta van. Ez nem olyan rossz, én szeretem, de biztos nem ilyet kérnék, ha elmennék fagyizni.
- "Mint chocolate chip": menta ízű fagyi csokidarabokkal. Kicsit olyan az íze, mint az "After eight" desszertnek, csak nem annyira mentás. Ez is finom, de nem annyira extra.
Persze az idősebbek közt is sokan rajonganak a különlegességekért, főleg a "Cake batter"-ért, de náluk még nem tudtam csoportokat találni.
Az viszont igaz, hogy 1-2 emberről már az előtt tudni lehet, hogy mit fog kérni, mielőtt megszólalna:).
És az is igaz, hogy akire ráférne, hogy ne egyen - nem hogy fagyit, de még salátát se, mert olyan kövér -, az minimum 2 gombócot kér csokizott, extra nagy tölcsérben... ezek után nem csodálkozom, hogy ilyen sok itt a durván túlsúlyos ember.
2010. július 30., péntek
Tenth chapter
Csak úgy záporoznak a bejegyzések, ugye?!
De ezt most el kell mondanom. Tudom, egyeseket nem érdekel. Inkább a többséget. De akkor is.
Szóval: tegnap a kezemben fogtam egy igazi M4-est. Tudjátok, CS B-4-3.
Hát nem olyan, mint ahogy azt elképzeltem.
Először is: pillekönnyű. Persze ahhoz képest, hogy az egész fém és nem is kicsi. Olyan, mint egy játékfegyver. Csak ezzel lehet lőni rendesen.
Másodszor: olyan finom szerkezet, hogy meglágyul az ember szíve. Nem is gondolnád, hogy ezzel éppen, ebben a pillanatban is ártatlan embereket ölnek meg. Szóval fura élmény volt.
Ma meg jöttem haza munkából, szól a rádió, egész jó zene, egyszer csak elnémul. Pár másodperc múlva meg elkezd sípolni, mint a veszedelem. Ez megy egy ideig, aztán beleszól a rádióba Microsoft Sam, hogy figyelem, figyelem, égszakadás földindulás, mindenki szaladjon amerre lát, mert...esik az eső és villámlik. Meg fúj a szél. A nemzeti időjárás- és pánikkeltésügyi minisztérium úgy látja, hogy vészhelyzet van, úgyhogy riasztást ad ki a környékre. (Eléggé fújt a szél - Juli)
Persze mire visszajött az adás, már lement az a tök jó szám. Elment a kedvem a rádiótól is. Erre volt jó a riasztás.
De ezt most el kell mondanom. Tudom, egyeseket nem érdekel. Inkább a többséget. De akkor is.
Szóval: tegnap a kezemben fogtam egy igazi M4-est. Tudjátok, CS B-4-3.
Hát nem olyan, mint ahogy azt elképzeltem.Először is: pillekönnyű. Persze ahhoz képest, hogy az egész fém és nem is kicsi. Olyan, mint egy játékfegyver. Csak ezzel lehet lőni rendesen.
Másodszor: olyan finom szerkezet, hogy meglágyul az ember szíve. Nem is gondolnád, hogy ezzel éppen, ebben a pillanatban is ártatlan embereket ölnek meg. Szóval fura élmény volt.
Ma meg jöttem haza munkából, szól a rádió, egész jó zene, egyszer csak elnémul. Pár másodperc múlva meg elkezd sípolni, mint a veszedelem. Ez megy egy ideig, aztán beleszól a rádióba Microsoft Sam, hogy figyelem, figyelem, égszakadás földindulás, mindenki szaladjon amerre lát, mert...esik az eső és villámlik. Meg fúj a szél. A nemzeti időjárás- és pánikkeltésügyi minisztérium úgy látja, hogy vészhelyzet van, úgyhogy riasztást ad ki a környékre. (Eléggé fújt a szél - Juli)
Persze mire visszajött az adás, már lement az a tök jó szám. Elment a kedvem a rádiótól is. Erre volt jó a riasztás.
2010. július 28., szerda
Ninth chapter
Múlt csütörtökön vidámparkban voltunk, mindketten életünkben először:).
Juliéktól indultunk, így reggel fél 8-kor Katival és CJ-val kocsiba pattantunk és eljöttünk Juliékhoz. Itt megetettük a babát, meg magunkat is, összeszedtük a cuccainkat, aztán irány a NAGY Busch Gardens, Virginia - és talán a Keleti-part - legnagyobb vidám- és élményparkja.
Amióta eldöntöttük, hogy megyünk vidámparkba, azóta próbáltuk felkészíteni magunkat a hullámvasutakra és az egyéb játékokra, amelyek eddig ismeretlenek voltak számunkra. Úgy értem, hogy nem árt kicsit felkészülni az előtt, mielőtt az ember olyan vidámparkba megy, ahol kb 65 m magasról - nem túlzok - függőlegesen indul el a hullámvasút pályája. Pláne, hogy előtte még soha az életben nem ültünk hullámvasúton.
Tehát, bár készültünk rá lelkileg, de mégis a vidámpark felé közeledve egyre nőtt az andrenalin-szintünk, pedig hol voltunk akkor még a hullámvasúttól... Izgatottan vártuk, hogy milyen lesz a nap, beszélgettünk és egyszer csak feltűnt előttünk a park bejárata és az egyik hullámvasút.
A park úgy van kialakítva, hogy ha az ember végig sétál rajta, akkor néhány európai ország - Olaszország, Németország, Franciaország, Skócia, Írország és Anglia - területén halad át, ahol a nemzetre jellemző játékok, zenék, ételek, ajándéküzletek, stb vannak.
Mi Olaszország területén kezdtük a napot, 2 "kezdőknek" való játékkal. Mindkét játék - Escape from Pompeii és Roman Rapids - vizes játék, amelyek a nagy melegben hasznosak voltak. Főleg a Roman Rapids... Öten ültünk föl rá, mert Juli Marcussal kint maradt. Az a lényege, hogy be kellen ülni egy kör alakú hajóba, amely egy folyócskán halad elég kiszámíthatatlanul, mert bukkanók, terelők, gátak, stb van beépítve a pályába. És van egy olyan rész, ahol fölülről zúdul le rengeteg víz a hajónak csak egy részére. Persze nem lehet kiszámítani, hogy ki lesz vizes, úgyhogy igazi meglepetés éri az embert, amikor a nyakába zúdul annyi víz, hogy még fél nap múlva is - a tűző nap ellenére - vizes a ruhája:). Szebi szerette volna a legjobban, hogy vizes legyen és ki volt az egyedüli, akire egy csepp víz se ment az egész út alatt...? Hát persze, hogy Szebi:D. Mi kaptuk Attilával a legtöbb vizet, de Kati és CJ is rendesen kapott, úgyhogy mikor kiszálltunk a hajóból, úgy néztünk ki, mint az ázott csirkék. De legalább nem volt melegünk:).
Az Escape from Pompeii pedig a hullámvasutakra való enyhe kis bemelegítő volt.
Ezeket követte az első hullámvasút, amire mi nem ültünk föl, inkább lent maradtunk Marcussal. Elsőre - mármint első alkalommal - kicsit ijesztőnek tűnt az Apollo-s Chariot nevű hullámvasút és Juli azt mondta, hogy inkább egy másikkal kezdjünk (visszagondolva az sem volt kevésbé ijesztő...).
A következő állomás Németország területén, a Curse of DarKastle volt, amely 4 dimenziós kísértetkastély. Beültünk egy kiskocsiba, fel a 3D szemüveg és indult is a "mozi". Iszonyú jól volt megcsinálva, mintha tényleg benne lettünk volna a mesében:). Zuhantunk, repültünk, harcoltunk, eső esett ránk, fújt a szél, kísértetek üldöztek és egyszer csak mindennek vége lett:). Nagyon jó volt.
Már alig vártuk, hogy kipróbáljunk egy hullámvasutat, de előtte még ettünk mindannyian egy jó kis sült kolbászos kaját Németország területén. (mi is jófejek vagyunk, hogy pont a hullámvasút előtt... de végül is nem lett baj:)).
És ebéd után végre elérkezett a várva várt pillanat, amikor is sorban álltunk az Alpengeist vasútnál:). Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor beültünk a kocsiba és magunkra hajtottuk a védőövet. És egyszer csak elindult a kocsi.
És csak ment és ment és ment fölfelé, majd egyszer csak megállt. Aztán elindult lefelé... azt sem tudtam, hogy hol vagyok és hogy egyáltalán vége lesz valaha és ha igen, akkor túlélem-e. De egyszer csak vége lett. És csak ültem a kocsiban és azt sem tudtam, hogy fel bírok-e állni, ha ki kell szállni. De aztán persze ki tudtam, csak forgott az egész világ és alig bírtam visszamenni Katihoz és a babához. De aztán pár perc múlva újra felültünk rá 4-en. Kati próbálgatta a fényképezőgépét és pont azt a kocsit kapta el, amin mi ültünk sorban Juli, CJ, én és Ati.
Csak zárójelben jegyezném meg - bár Ati így is hókon fog vágni -, hogy ha lehet, Ati fejét érdemes megnézni közelről, hogy hogy koncentrál...:).
Na és ezután jött a Griffon, amiről Ati már írt. Hát az tényleg brutális volt. Ülni a tetején és várni, hogy mikor kezd el zuhanni... Félelmetes volt, de iszonyú jó. Mintha repültünk volna.
Ezek után a Loch Ness Monster hullámvasút már csak gyerekjáték volt. Bár én előtte Juli elmondása alapján még light-osabbra számítottam, mint amilyen volt, de hát meg se közelítette az előzőeket.
És végül felültünk egy Air in the Europe nevű 3D-s mozira, ahol azt imitálták, mintha nyitott repülővel repülnék Európa néhány híres tája fölött. Gyönyörű volt és élethű.
Ez után a nap után elég zihált feje volt mindenkinek, ami a képen azt hiszem látszik is:).
Mivel Marcus az előző képen elbújt, teszek fel róla is egy képet. Egész nap velünk volt, cipeltük mindenhova és olyan jó baba volt, hogy meg se nyikkant.
És azt hiszem ilyen vidámparkba eljutni - pláne az életben először - igen csak nagy ajándék. Úgyhogy aki erre jár, mindenképp menjen el!!!
Juliéktól indultunk, így reggel fél 8-kor Katival és CJ-val kocsiba pattantunk és eljöttünk Juliékhoz. Itt megetettük a babát, meg magunkat is, összeszedtük a cuccainkat, aztán irány a NAGY Busch Gardens, Virginia - és talán a Keleti-part - legnagyobb vidám- és élményparkja.
Amióta eldöntöttük, hogy megyünk vidámparkba, azóta próbáltuk felkészíteni magunkat a hullámvasutakra és az egyéb játékokra, amelyek eddig ismeretlenek voltak számunkra. Úgy értem, hogy nem árt kicsit felkészülni az előtt, mielőtt az ember olyan vidámparkba megy, ahol kb 65 m magasról - nem túlzok - függőlegesen indul el a hullámvasút pályája. Pláne, hogy előtte még soha az életben nem ültünk hullámvasúton.
Tehát, bár készültünk rá lelkileg, de mégis a vidámpark felé közeledve egyre nőtt az andrenalin-szintünk, pedig hol voltunk akkor még a hullámvasúttól... Izgatottan vártuk, hogy milyen lesz a nap, beszélgettünk és egyszer csak feltűnt előttünk a park bejárata és az egyik hullámvasút.
A park úgy van kialakítva, hogy ha az ember végig sétál rajta, akkor néhány európai ország - Olaszország, Németország, Franciaország, Skócia, Írország és Anglia - területén halad át, ahol a nemzetre jellemző játékok, zenék, ételek, ajándéküzletek, stb vannak.
Mi Olaszország területén kezdtük a napot, 2 "kezdőknek" való játékkal. Mindkét játék - Escape from Pompeii és Roman Rapids - vizes játék, amelyek a nagy melegben hasznosak voltak. Főleg a Roman Rapids... Öten ültünk föl rá, mert Juli Marcussal kint maradt. Az a lényege, hogy be kellen ülni egy kör alakú hajóba, amely egy folyócskán halad elég kiszámíthatatlanul, mert bukkanók, terelők, gátak, stb van beépítve a pályába. És van egy olyan rész, ahol fölülről zúdul le rengeteg víz a hajónak csak egy részére. Persze nem lehet kiszámítani, hogy ki lesz vizes, úgyhogy igazi meglepetés éri az embert, amikor a nyakába zúdul annyi víz, hogy még fél nap múlva is - a tűző nap ellenére - vizes a ruhája:). Szebi szerette volna a legjobban, hogy vizes legyen és ki volt az egyedüli, akire egy csepp víz se ment az egész út alatt...? Hát persze, hogy Szebi:D. Mi kaptuk Attilával a legtöbb vizet, de Kati és CJ is rendesen kapott, úgyhogy mikor kiszálltunk a hajóból, úgy néztünk ki, mint az ázott csirkék. De legalább nem volt melegünk:).
Az Escape from Pompeii pedig a hullámvasutakra való enyhe kis bemelegítő volt.
Ezeket követte az első hullámvasút, amire mi nem ültünk föl, inkább lent maradtunk Marcussal. Elsőre - mármint első alkalommal - kicsit ijesztőnek tűnt az Apollo-s Chariot nevű hullámvasút és Juli azt mondta, hogy inkább egy másikkal kezdjünk (visszagondolva az sem volt kevésbé ijesztő...).
A következő állomás Németország területén, a Curse of DarKastle volt, amely 4 dimenziós kísértetkastély. Beültünk egy kiskocsiba, fel a 3D szemüveg és indult is a "mozi". Iszonyú jól volt megcsinálva, mintha tényleg benne lettünk volna a mesében:). Zuhantunk, repültünk, harcoltunk, eső esett ránk, fújt a szél, kísértetek üldöztek és egyszer csak mindennek vége lett:). Nagyon jó volt.
Már alig vártuk, hogy kipróbáljunk egy hullámvasutat, de előtte még ettünk mindannyian egy jó kis sült kolbászos kaját Németország területén. (mi is jófejek vagyunk, hogy pont a hullámvasút előtt... de végül is nem lett baj:)).
És ebéd után végre elérkezett a várva várt pillanat, amikor is sorban álltunk az Alpengeist vasútnál:). Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor beültünk a kocsiba és magunkra hajtottuk a védőövet. És egyszer csak elindult a kocsi.
És csak ment és ment és ment fölfelé, majd egyszer csak megállt. Aztán elindult lefelé... azt sem tudtam, hogy hol vagyok és hogy egyáltalán vége lesz valaha és ha igen, akkor túlélem-e. De egyszer csak vége lett. És csak ültem a kocsiban és azt sem tudtam, hogy fel bírok-e állni, ha ki kell szállni. De aztán persze ki tudtam, csak forgott az egész világ és alig bírtam visszamenni Katihoz és a babához. De aztán pár perc múlva újra felültünk rá 4-en. Kati próbálgatta a fényképezőgépét és pont azt a kocsit kapta el, amin mi ültünk sorban Juli, CJ, én és Ati.
Csak zárójelben jegyezném meg - bár Ati így is hókon fog vágni -, hogy ha lehet, Ati fejét érdemes megnézni közelről, hogy hogy koncentrál...:).
Na és ezután jött a Griffon, amiről Ati már írt. Hát az tényleg brutális volt. Ülni a tetején és várni, hogy mikor kezd el zuhanni... Félelmetes volt, de iszonyú jó. Mintha repültünk volna.
Ezek után a Loch Ness Monster hullámvasút már csak gyerekjáték volt. Bár én előtte Juli elmondása alapján még light-osabbra számítottam, mint amilyen volt, de hát meg se közelítette az előzőeket.
És végül felültünk egy Air in the Europe nevű 3D-s mozira, ahol azt imitálták, mintha nyitott repülővel repülnék Európa néhány híres tája fölött. Gyönyörű volt és élethű.
Ez után a nap után elég zihált feje volt mindenkinek, ami a képen azt hiszem látszik is:).
Mivel Marcus az előző képen elbújt, teszek fel róla is egy képet. Egész nap velünk volt, cipeltük mindenhova és olyan jó baba volt, hogy meg se nyikkant.
És azt hiszem ilyen vidámparkba eljutni - pláne az életben először - igen csak nagy ajándék. Úgyhogy aki erre jár, mindenképp menjen el!!!
2010. július 27., kedd
Eighth chapter
Újabb poszt, mert ráérek. Hétfő, kedd, szerda: szünnap. Az utolsó több összefüggő szabadnap a nyáron. Mostantól átlagban kb 6 napot fogok dolgozni hetente, zuhogni fog a lóvé. Ági meg megy vissza, Fredericksburgbe. Sajna.
De hogy ne maradjatok élmény nélkül, jöjjön a vidámparki beszámoló. Mert ugye voltunk ott is. Busch Gardens a neve. Nem is vidámpark, inkább egy vidámpark, sok étterem, állatkert és sok-sok más keveréke. Országok szerint van elválasztva a park területe, Európa nagyobb országai (Olaszország, Németország, Nagy-Britannia stb.) szerepelnek itt. Minden ország területe próbál úgy kinézni, mintha eredeti lenne: olyan zene szól, olyan a kiszolgálószemélyzet öltözete, olyan a környezet. Meg a dolgok nevei is az adott nyelvből valók. Van jó pár brutális hullámvasút, az egyikről mesélek.
A neve Griffon. Olyan 62,5 méter magasra felhúznak, ott vízszintesen megfordulsz (addig van időd körbenézni, megnézni a tájat olyan magasból), aztán függőlegesen lefele zuhanni kezdesz. Pontosabban kezdenél, ha nem állítanának meg pont a legteteje után egy picivel.
Három sorban vannak az ülések, minden sorban 10 ülőhely. Namost. Aki a legelső sorban ül, az szimplán becsinál. A másodikban is csak az nem, aki már ült ezen a hullámvasúton. Mi vigyáztunk a nadrágunkra, a harmadikba ültünk. De a lélegzetünk azért így is elállt. Inkább megmutatom képen:
Azok ugyan nem mi vagyunk, de mi is voltunk pont ott. Jöjjön a következő képkocka:
Még itt sem engedett el. Majd most:
Itt már nincs visszaút. Pont ebben a pillanatban engedte el őket és ahogy láthatjátok, közel 90 fokban lejt a pálya. (forrás) A maximális sebessége 70 mph (113 km/h).
Ezután meg megy jobbra-balra, föl-le, de az elejét csak a menet után tudod feldolgozni.
Mutatok egy másik hullámvasutat. Ez másik vidámparkban van, de vannak róla videók. Talán nem is kéne kipróbálni: Intimidator 305 (azért 305, mert 305 láb magas)
A vidámpark egyébként nagyon igényes, tényleg. Szép. Érdekes, hogy nem csak a hullámvasutakon van a hangsúly, hanem minden rendesen karban van tartva. A növényzet, a járda, az éttermek, minden. Persze van miből rendben tartani: csütörtökön voltunk és akkor is mindenhez sorba kellett állni. Van látogató bőven.
Most megyünk shoppingolni meg ha lehet, fánkot enni. Juppiiiiiiiii!
Mára ennyi. Holnap lehet, írok még, majd meglátom.
Legyetek jók...ha tudtok!
De hogy ne maradjatok élmény nélkül, jöjjön a vidámparki beszámoló. Mert ugye voltunk ott is. Busch Gardens a neve. Nem is vidámpark, inkább egy vidámpark, sok étterem, állatkert és sok-sok más keveréke. Országok szerint van elválasztva a park területe, Európa nagyobb országai (Olaszország, Németország, Nagy-Britannia stb.) szerepelnek itt. Minden ország területe próbál úgy kinézni, mintha eredeti lenne: olyan zene szól, olyan a kiszolgálószemélyzet öltözete, olyan a környezet. Meg a dolgok nevei is az adott nyelvből valók. Van jó pár brutális hullámvasút, az egyikről mesélek.
A neve Griffon. Olyan 62,5 méter magasra felhúznak, ott vízszintesen megfordulsz (addig van időd körbenézni, megnézni a tájat olyan magasból), aztán függőlegesen lefele zuhanni kezdesz. Pontosabban kezdenél, ha nem állítanának meg pont a legteteje után egy picivel.
Három sorban vannak az ülések, minden sorban 10 ülőhely. Namost. Aki a legelső sorban ül, az szimplán becsinál. A másodikban is csak az nem, aki már ült ezen a hullámvasúton. Mi vigyáztunk a nadrágunkra, a harmadikba ültünk. De a lélegzetünk azért így is elállt. Inkább megmutatom képen:
Azok ugyan nem mi vagyunk, de mi is voltunk pont ott. Jöjjön a következő képkocka:
Még itt sem engedett el. Majd most:
Itt már nincs visszaút. Pont ebben a pillanatban engedte el őket és ahogy láthatjátok, közel 90 fokban lejt a pálya. (forrás) A maximális sebessége 70 mph (113 km/h).
Ezután meg megy jobbra-balra, föl-le, de az elejét csak a menet után tudod feldolgozni.
Mutatok egy másik hullámvasutat. Ez másik vidámparkban van, de vannak róla videók. Talán nem is kéne kipróbálni: Intimidator 305 (azért 305, mert 305 láb magas)
A vidámpark egyébként nagyon igényes, tényleg. Szép. Érdekes, hogy nem csak a hullámvasutakon van a hangsúly, hanem minden rendesen karban van tartva. A növényzet, a járda, az éttermek, minden. Persze van miből rendben tartani: csütörtökön voltunk és akkor is mindenhez sorba kellett állni. Van látogató bőven.
Most megyünk shoppingolni meg ha lehet, fánkot enni. Juppiiiiiiiii!
Mára ennyi. Holnap lehet, írok még, majd meglátom.
Legyetek jók...ha tudtok!
2010. július 26., hétfő
Seventh chapter
Üdv mindenkinek!
Ez itt a rendes heti beszámoló azoknak, akik szomjaznak az információra. Az történt kérem, hogy (mint azt már Ágitól megtudhattátok) folyamatosan dolgozunk. Nagyon tetszik a Lifeguard-kodás, mindjárt el is mesélem, hogy miért. Ami viszont rossz, hogy ugye külön vagyunk Ágival. Minden rosszban van valami jó. Vagy minden jóban van valami rossz. Félig üres, félig tele... A lényeg, hogy mint Amerika, én is kilábalni látszom a válságból: nagyon kirúgtam a hámból, de látom az alagút végét. Hogy mindenkinek érthető legyen, egy kisebb vagyonnal tartozom jelenlegi otthon- és szállásadóimnak. Akkora összegről van szó, hogy le sem merem írni, nehogy valaki szívbajt kapjon. (maradjunk annyiban, hogy egy laptop, egy amerikai repülőjegy és egy lifeguard tanfolyam ára) DE! Hála az állandó munkahelynek, úgy tűnik, ez a probléma megoldott! Sőt, talán még pozitívra is kijöhet a mérleg.
Akkor a lifeguard-kodásról: előre mondom, irigykedni nem szép dolog. Reggel 9:30-ra kell menni, este 7-ig, 8-ig tart a munkaidő. Ez kb 10 óra naponta. Az órabér 8,5 $. Azaz...nem irigykedünk. 9:30-tól kb. 11, 12-ig kitakarítom a medencét, felsöprök, ellenőrzök mindent, elvégzem a munka "mocskos" részét, ezután a feladatom 2 óránként a víz ellenőrzése (klórtartalom meg pH érték-mérés) és a "rend" fenntartása. Este meg zárok. Namármost: aki ismer, tudja, milyen keménykezű vagyok, mennyire nem ismerem a humort. A medence látogatóinak nagy része kölyök, ezeknek a nagy része pedig eszméletlen jó fej. (Valahogy a feketék sokkal vidámabbak, mint mi, fehérek és nem is problémáznak annyit, meg nem is szegik meg a szabályokat.) Szóval ezeknek a gyerekeknek nehéz nemet mondani. Az első pár napban nem is sikerült, de úgy azért elég káosz lett a vége, mert akkor mindenki szemet kap, ugye. Úgyhogy mostanra úgy vagyunk, hogy ugyan a kötél két végén állunk, a gyerekek meg én, de igazából senki sem akarja elhúzni a másikat, nem akarja felborítani az egyensúlyt. Kivéve persze egy kölyköt. A kisördög. Neki mindig az egyik szeme rajtam van és ha nem nézek, kegyetlenül megszegi a szabályokat. De nem csak ezért utálom: van egy kistesója, szegénynek az egyik fele megéghetett gyerekkorában és ennél fogva testi fogyatékos. Na őt szokta kínozni. De nem csak egyszerű testvérharc, hanem szó szerint kínozza. Én meg rászólhatok, de persze mit sem ér. Nem nekem kéne szólnom, hanem az apjának, aki egész nap a medence partján ül és telefonál. Hogy mire figyel közben?...
De a többi kölyök tényleg baromi jófej és néha segítenek is: például rászólnak a haverjaikra, ha rossz fát tesznek a tűzre. Meg pacsiznak velem, ha valami jól sikerül. És ami még érdekes: az összes fekete gyerek állandóan mosolyog; na jó, legalábbis nem komor. Érdekes...
Hallottam megint emelkedik otthon a benzin ára. Gondolkodtam még egy kicsit. Csak hogy árnyaljam a képet: Magyarországon 1 gallon benzinért minimálbéren 3 órát kell dolgozni. (65500 forint a minimálbér, az kb 410 Ft/óra, egy liter benzin meg kb 335 Ft) Itt 1 gallon benzinért minimálbéren 20 percet kell dolgozni. (7.5 $/óra a minimálbér, egy gallon benzin pedig 2,46 $) Ezen nem tudom túltenni magam.
Most érkezett meg Ági ide hozzánk Richmondba, úgyhogy megyek!
Legyetek jók, kezeket a paplan fölé és éljenek a csajok!
Ez itt a rendes heti beszámoló azoknak, akik szomjaznak az információra. Az történt kérem, hogy (mint azt már Ágitól megtudhattátok) folyamatosan dolgozunk. Nagyon tetszik a Lifeguard-kodás, mindjárt el is mesélem, hogy miért. Ami viszont rossz, hogy ugye külön vagyunk Ágival. Minden rosszban van valami jó. Vagy minden jóban van valami rossz. Félig üres, félig tele... A lényeg, hogy mint Amerika, én is kilábalni látszom a válságból: nagyon kirúgtam a hámból, de látom az alagút végét. Hogy mindenkinek érthető legyen, egy kisebb vagyonnal tartozom jelenlegi otthon- és szállásadóimnak. Akkora összegről van szó, hogy le sem merem írni, nehogy valaki szívbajt kapjon. (maradjunk annyiban, hogy egy laptop, egy amerikai repülőjegy és egy lifeguard tanfolyam ára) DE! Hála az állandó munkahelynek, úgy tűnik, ez a probléma megoldott! Sőt, talán még pozitívra is kijöhet a mérleg.
Akkor a lifeguard-kodásról: előre mondom, irigykedni nem szép dolog. Reggel 9:30-ra kell menni, este 7-ig, 8-ig tart a munkaidő. Ez kb 10 óra naponta. Az órabér 8,5 $. Azaz...nem irigykedünk. 9:30-tól kb. 11, 12-ig kitakarítom a medencét, felsöprök, ellenőrzök mindent, elvégzem a munka "mocskos" részét, ezután a feladatom 2 óránként a víz ellenőrzése (klórtartalom meg pH érték-mérés) és a "rend" fenntartása. Este meg zárok. Namármost: aki ismer, tudja, milyen keménykezű vagyok, mennyire nem ismerem a humort. A medence látogatóinak nagy része kölyök, ezeknek a nagy része pedig eszméletlen jó fej. (Valahogy a feketék sokkal vidámabbak, mint mi, fehérek és nem is problémáznak annyit, meg nem is szegik meg a szabályokat.) Szóval ezeknek a gyerekeknek nehéz nemet mondani. Az első pár napban nem is sikerült, de úgy azért elég káosz lett a vége, mert akkor mindenki szemet kap, ugye. Úgyhogy mostanra úgy vagyunk, hogy ugyan a kötél két végén állunk, a gyerekek meg én, de igazából senki sem akarja elhúzni a másikat, nem akarja felborítani az egyensúlyt. Kivéve persze egy kölyköt. A kisördög. Neki mindig az egyik szeme rajtam van és ha nem nézek, kegyetlenül megszegi a szabályokat. De nem csak ezért utálom: van egy kistesója, szegénynek az egyik fele megéghetett gyerekkorában és ennél fogva testi fogyatékos. Na őt szokta kínozni. De nem csak egyszerű testvérharc, hanem szó szerint kínozza. Én meg rászólhatok, de persze mit sem ér. Nem nekem kéne szólnom, hanem az apjának, aki egész nap a medence partján ül és telefonál. Hogy mire figyel közben?...
De a többi kölyök tényleg baromi jófej és néha segítenek is: például rászólnak a haverjaikra, ha rossz fát tesznek a tűzre. Meg pacsiznak velem, ha valami jól sikerül. És ami még érdekes: az összes fekete gyerek állandóan mosolyog; na jó, legalábbis nem komor. Érdekes...
Hallottam megint emelkedik otthon a benzin ára. Gondolkodtam még egy kicsit. Csak hogy árnyaljam a képet: Magyarországon 1 gallon benzinért minimálbéren 3 órát kell dolgozni. (65500 forint a minimálbér, az kb 410 Ft/óra, egy liter benzin meg kb 335 Ft) Itt 1 gallon benzinért minimálbéren 20 percet kell dolgozni. (7.5 $/óra a minimálbér, egy gallon benzin pedig 2,46 $) Ezen nem tudom túltenni magam.
Most érkezett meg Ági ide hozzánk Richmondba, úgyhogy megyek!
Legyetek jók, kezeket a paplan fölé és éljenek a csajok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)