Az indulással kezdeném - tudom, már kicsit idejét múlt, de van 1-2 kép, amit feltennék a blogra és bevezető nélkül nem lehet. 7:50-kor indult a gépünk, úgyhogy 6-ra legkésőbb ki kellett érni a Ferihegyre (bocsánat, a Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtérre). Már előző nap otthonról becsekkoltunk, úgyhogy csak a csomagokat kellett feladni és mehettünk is a biztonsági kapukhoz, ahol volt egy kis fennakadás. Ugyanis Attilát megállították és elkezdték feltúrni a bőröndjét - kézipoggyász méretű - anélkül, hogy bármit is mondtak volna arról, hogy mit keresnek...kicsit para volt, mert kb minden cuccát kiszedték egy külön dobozba és még mindig nem találtak semmit. Aztán a kezükbe került a lifegurados tornazsákja, amiben a lifeguard-kodáshoz szükséges cuccai voltak, köztük 1 doboz naptejjel... hát persze, hogy az okozta az egész galibát. Én pakoltam be a holmikat előző nap és nem vettem észre, hogy a naptej benne van a zsákban... Így aztán 1 doboz naptejjel szegényebben és 3 nagy kőtől megszabadulva - ami a szívünkről gördült le - mentünk tovább a reptér rejtelmes gyomra felé. Beértünk a vámmentes övezetbe, ahol ez a látvány fogadott minket:
Azt hiszem nem csak mi küzdöttünk a fáradtsággal, hanem mások is :). Az alábbi képek alapján azért mi szalonképesebbek voltunk a repüléshez, mint a fent látható fiatalember.
Bécsig légcsavaros géppel mentünk :). Nagyon kicsi volt a gép és nagyon hangos. Az út pedig 35 perc volt :D. Olyan, mintha a Móricról elmennénk az Örsre. Vicces :). Nem is emelkedett fel a rendes utazómagasságig, csak kb 5000 m-ig. Aztán elkezdett süllyedni.
Bécstől Washingtonig pedig egy hatalmas Boeing 767-es géppel mentünk. 9 óra 45 perc volt az út. Az alábbi képek a transzatlanti járaton készültek:
Európa fölött:
Európa partjait elhagyva:
Az Atlanti-óceán fölött:
Amerika fölött (nagyon ködös-felhős volt az ég):
És a leszállás előtt néhány perccel:
Sikeresen megérkeztünk, azonban az immigration point-nál (bevándorlási ellenőrző pont) ismét volt egy, a ferihegyinél kicsit nagyobb galiba. Attila és én könnyedén átjutottunk a kapun az iratok ellenőrzése, néhány kérdés, az ujjlenyomatvétel és a "Have a great summer!" felszólítás után. Míg mi kb 3-3 percet töltöttünk el a pultnál, addig Eszter kb 10-et, mire kiderült, hogy a bevándorlási kérelmével van valami baj... Fogalmunk sem volt, hogy mi, csak mondta neki az ügyintéző, hogy valami nincs rendben, úgyhogy fáradjon a bevándorlással részletesebben foglalkozó osztályra. Nem is kapta meg a belépési engedélyt és a "Have a great summer!" kívánságot. Azt sem tudtuk mi van, mert itt nem mondanak semmit, csak küldözgetnek ide-oda. Izgultunk rendesen, hogy mi lesz. Annál a kapunál váltunk el Esztertől, ahol mi már szabadon beléphettünk az Egyesült Államokba, míg ő a mindenki által rettegett helyre, a bevándorlási osztályra ment. A végső kaput elhagyva vártunk rá negyed órát, de kiküldtek minket, hogy itt nem lehet várakozni, fáradjunk ki a várakozó családtagok, barátok, ismerősök közé. Amint kiléptünk a fotocellás ajtón, megláttuk a fülig érő szájú Katit, ott várt ránk a korlátnál. Sajnos az üdvözlő transzparenst és a héliumos lufikat otthon felejtette...hm-hm. Aztán amint Kati meglátta, hogy Eszter nincs velünk, lehervadt a szájáról a mosoly. Elmondtuk neki, hogy mi van, illetve, hogy mit tudunk - ami gyakorlatilag egyenlő volt a semmivel. Vártunk már majdnem fél órája, Kati elment megkérdezni egy ügyintézőt, hogy mi van akkor, ha ne-adj-Isten nem engedik be. És ahogy azon tanakodtunk, hogy hogy segítsünk Eszternek, egyszer csak megláttuk, amint vigyorogva jön kifelé... Kiderült, hogy aznapra vártak még egy Szabó Esztert, aki már egyszer volt itt tanulni valamit. Nem értették, hogy akkor most az én unokatesóm Eszter, az a Szabó Eszter-e, aki már volt itt vagy nem... Az pl nem jutott eszükbe, hogy megnézzék az adatait, pl. a születési dátumát, a szülei nevét, stb... Mert hogy aki már egyszer volt itt, az benne van a rendszerben, tehát megvan nekik számos adat az illetékesről, ami alapján nagyon egyszerűen ki lehetne deríteni néhány dolgot... De nem, itt nem így teszik, hanem anélkül, hogy bármiről is tájékoztatnának, elküldik az embert egy lehetséges "kivégzőhelyre", ahonnan ha nincs szerencséje, akkor egy lépést sem mozdulhat előre - azaz Amerika felé -, hanem az első gépre felteszik és mehet vissza a kiinduló állomásra... ha Fortuna vele van... akkor pedig mehet tovább. De ezen a megoldáson nem kell annyira meglepődni, mert ez Amerika, ahol az emberek általában nem tudnak megoldani ilyen egyszerűnek és logikusnak tűnő dolgot.
A történet lényege, hogy bejutottunk és épségben, de meglehetősen fáradtan haza értünk :).
Ja és az éghajlati különbségekről csak annyit, hogy amikor kiléptünk a reptérről a szabadba a meleg jól "pofán csapott" minket, mert volt vagy 35°C és kb 90% páratartalom (az óceán közelsége miatt van a magas páratartalom). Szerintem ilyen érzés lehet farmerben bemenni a gőzkabinba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése