Amikor megérkeztünk és elkezdtünk dolgozni a fagyizóban - Eszter is és én is ott dolgozunk -, akkor 5-en voltunk kiszolgálók. 3 amerikai és mi. Nem magunkat akarom dicsérni, de az amerikaiak csapnivaló munkát végeznek. Kiszolgálják a vevőket és slussz...utána lerakják magukat a bárszékre és néznek ki a fejükből. Pedig a kiszolgáláson kívül meglehetősen sok munka van: feltölteni a tölcséres dobozokat, a szalvétás és a kanalas dobozokat, ha elfogy a fagyi újat kihozni, vagy ha végleg elfogy, akkor letörölni a tábláról a feliratot, rendben tartani az asztalokat, mosogatni, stb. Rajtunk kívül ezeket a munkákat csak hébe-hóba csinálják meg. Az egyik lány kiemelkedően rossz munkát végzett és minden nap csatáztak valami miatt a Jeff-el. Aztán egyik napról a másikra felmondott vagy a Jeff-nek lett elege belőle és ő küldte el, nem tudom, de a sztori lényege ezzel a lépéssel kezdődött. A lány - amúgy 17 éves - felnyomta a Jeff-et és a fagyizót a Healt Department-nél (Közegészségügyi felügyelőség vagy mi)... Kedves tett, nem mondom. Tény, hogy rengeteg légy és hangya van, elég nagy rumli és van néhány olyan dolog, ami kifogásolható, de azért az ember mégse csinál olyat, hogy a volt munkaadóját felnyomja. A lány azt mondta, hogy hátul, ahol csak mi, dolgozók járunk, fagyifoltok vannak a földön - pont az ő dolga (is) lett volna a foltokat feltakarítani -, és hogy szintén hátul, ki van ömölve a földre a papagáj étele. Ja, mert a fagyizóban lakik most Jeff papagája (elvileg állatot sem lehet tartani élelmiszer közelében, de gyakorlatilag igen) azóta, amióta ősszel volt Magyarországon, a tesómék esküvőjén. Amúgy nagyon jófej a papagáj, tud beszélni, nevet és énekel is néha :). Az a legviccesebb, amikor azt mondja, hogy "Oh, yeah." Vagy amikor elköszönsz munka után, azt válaszolja, hogy "Bye-bye".
Szóval visszatérve a Health Department-hez, hétfőn kijött egy hölgy leellenőrizni a fagyizót. Aznap nem volt bent a Jeff, így bejött kedden is, akkor már a Jeff-el előre megbeszélt időpont szerint és átvizsgálta az egész fagyizót. Nem kevés kifogásolható dolgot talált, úgyhogy azt mondta Jeff-nek, hogy mire 2 nap múlva visszamegy, addigra legyen kitakarítva a bejárati ajtótól kezdve az utolsó szögig minden. Jeff amúgy nagyon rendes, de eléggé Pató Pál úr: majd holnap ... aztán másnap azt mondja, hogy majd holnap ... és aztán így megy ameddig lehet. Most is így volt, csak közbe szólt a Health Department. 3 helyiségből áll:
- kiszolgáló és vendéglátó rész (a papagáj itt él)
- konyhai rész: mosogatókkal, hűtőkkel és fagyasztókkal
- raktár rész
Így hát szerda reggel nekiálltunk a lehetetlennek: kitakarítani a fagyizót. Elvileg 11-kor nyit, de Eszterrel 9-re bementünk, hogy ne késő estig kelljen ott lenni. (Akkor már Jeff is bent volt) 11-re jött az egyik amerikai, aki egy ideig takarított, aztán megunta vagy nem tudom és aztán feladta a takarítást. Eszterrel egész nap mint az őrültek takarítottunk: súroltunk, sikáltunk, mostunk, mosogattunk, stb. Mindent, ami csak volt, tisztára kellett súrolni. 6-ig voltunk ott, mert már jó pár nappal előbb elterveztük, hogy aznap - ez volt az első nap mióta megérkeztünk, hogy mind a 4-en szabadok voltunk este - elmegyünk valahova vacsizni. Amikor eljöttünk, akkor még a munka felével sem voltunk készen, de ami tőlünk telt, azt megtettük... Csütörtökön sajnos nem tudtunk segíteni, mert Juliékhoz mentünk, ami szintén már kb 1 hete tervben volt. Erre tartogattuk a szabadnapunkat, amit elég nehéz volt összehozni úgy, hogy mindhárman (Eszter, Attila és én) ráérjünk. Váratlanul jött az ellenőrzés, úgyhogy miután a Jeff "odaadta" nekünk a csütörtököt off-napnak, ő sem akarta volna visszavonni - legalábbis gondolom - és mi se akartuk lemondani, mert 1 hete minden nap dolgoztunk. "Cserébe" szerdán tényleg annyi mindent megcsináltunk, amennyi az időbe belefért, mert csak 10 percre álltunk meg, amíg a szendvicsünket megettük. A hölgy ígérete ellenére tegnap délután nem ment vissza, úgyhogy van rá esély, hogy sikerült mindent a kívánsága szerint megcsinálni. És szerintem a nyitás óta nem volt ilyen fényesen csillogó és rendezett a fagyizó, mint most :).
2011. június 30., csütörtök
2011. június 25., szombat
Az utazás napja
Kedves Blogolvasó közönség, végre-valahára én is megírom első bejegyzésemet.
Az indulással kezdeném - tudom, már kicsit idejét múlt, de van 1-2 kép, amit feltennék a blogra és bevezető nélkül nem lehet. 7:50-kor indult a gépünk, úgyhogy 6-ra legkésőbb ki kellett érni a Ferihegyre (bocsánat, a Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtérre). Már előző nap otthonról becsekkoltunk, úgyhogy csak a csomagokat kellett feladni és mehettünk is a biztonsági kapukhoz, ahol volt egy kis fennakadás. Ugyanis Attilát megállították és elkezdték feltúrni a bőröndjét - kézipoggyász méretű - anélkül, hogy bármit is mondtak volna arról, hogy mit keresnek...kicsit para volt, mert kb minden cuccát kiszedték egy külön dobozba és még mindig nem találtak semmit. Aztán a kezükbe került a lifegurados tornazsákja, amiben a lifeguard-kodáshoz szükséges cuccai voltak, köztük 1 doboz naptejjel... hát persze, hogy az okozta az egész galibát. Én pakoltam be a holmikat előző nap és nem vettem észre, hogy a naptej benne van a zsákban... Így aztán 1 doboz naptejjel szegényebben és 3 nagy kőtől megszabadulva - ami a szívünkről gördült le - mentünk tovább a reptér rejtelmes gyomra felé. Beértünk a vámmentes övezetbe, ahol ez a látvány fogadott minket:
Azt hiszem nem csak mi küzdöttünk a fáradtsággal, hanem mások is :). Az alábbi képek alapján azért mi szalonképesebbek voltunk a repüléshez, mint a fent látható fiatalember.
Bécsig légcsavaros géppel mentünk :). Nagyon kicsi volt a gép és nagyon hangos. Az út pedig 35 perc volt :D. Olyan, mintha a Móricról elmennénk az Örsre. Vicces :). Nem is emelkedett fel a rendes utazómagasságig, csak kb 5000 m-ig. Aztán elkezdett süllyedni.
Bécstől Washingtonig pedig egy hatalmas Boeing 767-es géppel mentünk. 9 óra 45 perc volt az út. Az alábbi képek a transzatlanti járaton készültek:
Európa fölött:
Európa partjait elhagyva:
Az Atlanti-óceán fölött:
Amerika fölött (nagyon ködös-felhős volt az ég):
És a leszállás előtt néhány perccel:
Sikeresen megérkeztünk, azonban az immigration point-nál (bevándorlási ellenőrző pont) ismét volt egy, a ferihegyinél kicsit nagyobb galiba. Attila és én könnyedén átjutottunk a kapun az iratok ellenőrzése, néhány kérdés, az ujjlenyomatvétel és a "Have a great summer!" felszólítás után. Míg mi kb 3-3 percet töltöttünk el a pultnál, addig Eszter kb 10-et, mire kiderült, hogy a bevándorlási kérelmével van valami baj... Fogalmunk sem volt, hogy mi, csak mondta neki az ügyintéző, hogy valami nincs rendben, úgyhogy fáradjon a bevándorlással részletesebben foglalkozó osztályra. Nem is kapta meg a belépési engedélyt és a "Have a great summer!" kívánságot. Azt sem tudtuk mi van, mert itt nem mondanak semmit, csak küldözgetnek ide-oda. Izgultunk rendesen, hogy mi lesz. Annál a kapunál váltunk el Esztertől, ahol mi már szabadon beléphettünk az Egyesült Államokba, míg ő a mindenki által rettegett helyre, a bevándorlási osztályra ment. A végső kaput elhagyva vártunk rá negyed órát, de kiküldtek minket, hogy itt nem lehet várakozni, fáradjunk ki a várakozó családtagok, barátok, ismerősök közé. Amint kiléptünk a fotocellás ajtón, megláttuk a fülig érő szájú Katit, ott várt ránk a korlátnál. Sajnos az üdvözlő transzparenst és a héliumos lufikat otthon felejtette...hm-hm. Aztán amint Kati meglátta, hogy Eszter nincs velünk, lehervadt a szájáról a mosoly. Elmondtuk neki, hogy mi van, illetve, hogy mit tudunk - ami gyakorlatilag egyenlő volt a semmivel. Vártunk már majdnem fél órája, Kati elment megkérdezni egy ügyintézőt, hogy mi van akkor, ha ne-adj-Isten nem engedik be. És ahogy azon tanakodtunk, hogy hogy segítsünk Eszternek, egyszer csak megláttuk, amint vigyorogva jön kifelé... Kiderült, hogy aznapra vártak még egy Szabó Esztert, aki már egyszer volt itt tanulni valamit. Nem értették, hogy akkor most az én unokatesóm Eszter, az a Szabó Eszter-e, aki már volt itt vagy nem... Az pl nem jutott eszükbe, hogy megnézzék az adatait, pl. a születési dátumát, a szülei nevét, stb... Mert hogy aki már egyszer volt itt, az benne van a rendszerben, tehát megvan nekik számos adat az illetékesről, ami alapján nagyon egyszerűen ki lehetne deríteni néhány dolgot... De nem, itt nem így teszik, hanem anélkül, hogy bármiről is tájékoztatnának, elküldik az embert egy lehetséges "kivégzőhelyre", ahonnan ha nincs szerencséje, akkor egy lépést sem mozdulhat előre - azaz Amerika felé -, hanem az első gépre felteszik és mehet vissza a kiinduló állomásra... ha Fortuna vele van... akkor pedig mehet tovább. De ezen a megoldáson nem kell annyira meglepődni, mert ez Amerika, ahol az emberek általában nem tudnak megoldani ilyen egyszerűnek és logikusnak tűnő dolgot.
A történet lényege, hogy bejutottunk és épségben, de meglehetősen fáradtan haza értünk :).
Ja és az éghajlati különbségekről csak annyit, hogy amikor kiléptünk a reptérről a szabadba a meleg jól "pofán csapott" minket, mert volt vagy 35°C és kb 90% páratartalom (az óceán közelsége miatt van a magas páratartalom). Szerintem ilyen érzés lehet farmerben bemenni a gőzkabinba...
Az indulással kezdeném - tudom, már kicsit idejét múlt, de van 1-2 kép, amit feltennék a blogra és bevezető nélkül nem lehet. 7:50-kor indult a gépünk, úgyhogy 6-ra legkésőbb ki kellett érni a Ferihegyre (bocsánat, a Liszt Ferenc Nemzetközi repülőtérre). Már előző nap otthonról becsekkoltunk, úgyhogy csak a csomagokat kellett feladni és mehettünk is a biztonsági kapukhoz, ahol volt egy kis fennakadás. Ugyanis Attilát megállították és elkezdték feltúrni a bőröndjét - kézipoggyász méretű - anélkül, hogy bármit is mondtak volna arról, hogy mit keresnek...kicsit para volt, mert kb minden cuccát kiszedték egy külön dobozba és még mindig nem találtak semmit. Aztán a kezükbe került a lifegurados tornazsákja, amiben a lifeguard-kodáshoz szükséges cuccai voltak, köztük 1 doboz naptejjel... hát persze, hogy az okozta az egész galibát. Én pakoltam be a holmikat előző nap és nem vettem észre, hogy a naptej benne van a zsákban... Így aztán 1 doboz naptejjel szegényebben és 3 nagy kőtől megszabadulva - ami a szívünkről gördült le - mentünk tovább a reptér rejtelmes gyomra felé. Beértünk a vámmentes övezetbe, ahol ez a látvány fogadott minket:
Azt hiszem nem csak mi küzdöttünk a fáradtsággal, hanem mások is :). Az alábbi képek alapján azért mi szalonképesebbek voltunk a repüléshez, mint a fent látható fiatalember.
Bécsig légcsavaros géppel mentünk :). Nagyon kicsi volt a gép és nagyon hangos. Az út pedig 35 perc volt :D. Olyan, mintha a Móricról elmennénk az Örsre. Vicces :). Nem is emelkedett fel a rendes utazómagasságig, csak kb 5000 m-ig. Aztán elkezdett süllyedni.
Bécstől Washingtonig pedig egy hatalmas Boeing 767-es géppel mentünk. 9 óra 45 perc volt az út. Az alábbi képek a transzatlanti járaton készültek:
Európa fölött:
Európa partjait elhagyva:
Az Atlanti-óceán fölött:
Amerika fölött (nagyon ködös-felhős volt az ég):
És a leszállás előtt néhány perccel:
Sikeresen megérkeztünk, azonban az immigration point-nál (bevándorlási ellenőrző pont) ismét volt egy, a ferihegyinél kicsit nagyobb galiba. Attila és én könnyedén átjutottunk a kapun az iratok ellenőrzése, néhány kérdés, az ujjlenyomatvétel és a "Have a great summer!" felszólítás után. Míg mi kb 3-3 percet töltöttünk el a pultnál, addig Eszter kb 10-et, mire kiderült, hogy a bevándorlási kérelmével van valami baj... Fogalmunk sem volt, hogy mi, csak mondta neki az ügyintéző, hogy valami nincs rendben, úgyhogy fáradjon a bevándorlással részletesebben foglalkozó osztályra. Nem is kapta meg a belépési engedélyt és a "Have a great summer!" kívánságot. Azt sem tudtuk mi van, mert itt nem mondanak semmit, csak küldözgetnek ide-oda. Izgultunk rendesen, hogy mi lesz. Annál a kapunál váltunk el Esztertől, ahol mi már szabadon beléphettünk az Egyesült Államokba, míg ő a mindenki által rettegett helyre, a bevándorlási osztályra ment. A végső kaput elhagyva vártunk rá negyed órát, de kiküldtek minket, hogy itt nem lehet várakozni, fáradjunk ki a várakozó családtagok, barátok, ismerősök közé. Amint kiléptünk a fotocellás ajtón, megláttuk a fülig érő szájú Katit, ott várt ránk a korlátnál. Sajnos az üdvözlő transzparenst és a héliumos lufikat otthon felejtette...hm-hm. Aztán amint Kati meglátta, hogy Eszter nincs velünk, lehervadt a szájáról a mosoly. Elmondtuk neki, hogy mi van, illetve, hogy mit tudunk - ami gyakorlatilag egyenlő volt a semmivel. Vártunk már majdnem fél órája, Kati elment megkérdezni egy ügyintézőt, hogy mi van akkor, ha ne-adj-Isten nem engedik be. És ahogy azon tanakodtunk, hogy hogy segítsünk Eszternek, egyszer csak megláttuk, amint vigyorogva jön kifelé... Kiderült, hogy aznapra vártak még egy Szabó Esztert, aki már egyszer volt itt tanulni valamit. Nem értették, hogy akkor most az én unokatesóm Eszter, az a Szabó Eszter-e, aki már volt itt vagy nem... Az pl nem jutott eszükbe, hogy megnézzék az adatait, pl. a születési dátumát, a szülei nevét, stb... Mert hogy aki már egyszer volt itt, az benne van a rendszerben, tehát megvan nekik számos adat az illetékesről, ami alapján nagyon egyszerűen ki lehetne deríteni néhány dolgot... De nem, itt nem így teszik, hanem anélkül, hogy bármiről is tájékoztatnának, elküldik az embert egy lehetséges "kivégzőhelyre", ahonnan ha nincs szerencséje, akkor egy lépést sem mozdulhat előre - azaz Amerika felé -, hanem az első gépre felteszik és mehet vissza a kiinduló állomásra... ha Fortuna vele van... akkor pedig mehet tovább. De ezen a megoldáson nem kell annyira meglepődni, mert ez Amerika, ahol az emberek általában nem tudnak megoldani ilyen egyszerűnek és logikusnak tűnő dolgot.
A történet lényege, hogy bejutottunk és épségben, de meglehetősen fáradtan haza értünk :).
Ja és az éghajlati különbségekről csak annyit, hogy amikor kiléptünk a reptérről a szabadba a meleg jól "pofán csapott" minket, mert volt vagy 35°C és kb 90% páratartalom (az óceán közelsége miatt van a magas páratartalom). Szerintem ilyen érzés lehet farmerben bemenni a gőzkabinba...
2011. június 23., csütörtök
2011/4 - A truckról
is lesz majd szó később a blogon, csak előbb valami friss, utóbbi napokban történt eseményről, ami mellett nem mehettem el szó nélkül. Nos.
Van egy állandó, nap mint nap visszatérő látogató a medencénél ahol dolgozom. Nevezzük Trisha-nak. Trisha majdnem minden áldott nap odajön hozzám valamiért elégedetlenkedni, hogy miért kell az Ő vendégeinek vendég-belépő, (mégis mire gondolt, kiknek való a VENDÉG-belépő, ha nem a vendégeknek...) miért váltogatják állandóan a lifeguardokat a medencénél (egy lifeguard dolgozzon hétfőtől vasárnapig reggel 10-20-ig?) stb.
A múltkori kirohanása annyira egzotikus volt, hogy meg kell hogy osszam Veletek.
Elment mosdóba. Majd miután végzett, rohanva jött oda hozzám, hogy elfogyott a női mosdóban a papír. Megnyugtatott, hogy csak kis dolga volt. Azt mondja épp hogy be tudta fejezni, de kis híja volt, hogy nem...na jó, ezt csak én gondoltam mellé. Elképzelhetitek, mennyire megijedtem, majdnem szívbajt kaptam, hogy JÉZUSOM, ELFOGYOTT A WC-PAPÍR!!! (Női olvasók nyugalom, még ne háborodjatok fel.) Fejvesztve rohanok be a WC-be, mintha az életemért futnék, hogy kicseréljem a WC papírt. Erre mit találok ott? Hát ezt:
A jobb érthetőség kedvéért dokumentáltam az "üres" WC papír gurigát egy teljes gurigához képest is:
Szóval ez maradt összesen szegénynek. Pár száz lap WC papír. Mit tett volna, ha nem tudja "épphogy" befejezni? Ott marad addig, amíg valaki rá nem próbál nyitni majd kimorzézza a mosdóajtón keresztül, hogy elfogyott a WC papír?
Tudom, hölgyeim, ilyennel nem illik viccelődni, de szerintem ennek a nőnek a legrosszabb rémálmát valósítottam meg ezzel: ott marad szegény pár száz lap WC papírral összezárva, tehetetlenül, kiszolgáltatva és...de nem, ebbe bele sem merek gondolni...nem tudja befejezni, mert már csak kevesebb, mint száz lap WC papír van vissza.
Természetesen mindig a vásárlónak van igaza, úgyhogy rövid úton kicseréltem a toalettpapírt és ezzel ennek a történetnek is happy-end a vége.
Csocsi
Tacsi
2011/2
Megint én.
Megmutatom a medencét, ahol dolgozom. Íme:
A két képet nem raktam egybe, mert úgy aztán végképp nem látszana semmi. A Blogger amúgy is lekicsinyíti a feltöltött képeket.
Ez meg az, amit én látok a kis standomról:
Egyelőre ennyi. Ma még lehet, hogy jövök.
Tacsi
2011. június 20., hétfő
2011/1
Üdv újra a blogon!
Ezennel ünnepélyesen megnyitom a 2011-es évadot!
Ugyan csak a saját nevemben beszélhetek, de elöljáróban annyit, hogy idén (remélhetőleg) több, rövidebb poszttal fogom gazdagítani az internet nagy, közös szeméttelepét.
Az első posztom a munkával kapcsolatos. Megmutatom, mit csinálok egész nap. Az eredmény a végén látható. Íme:Na persze csinálok hasznosabb dolgokat is, mint például:
Látható, hogy mennyivel nehezebb dolgom volt a második esetben, ugyanis át kellett "ugrasztanom" a víztesztelő dobozon a belépőkártyát. Hát igen, a kihívások embere vagyok. Egyszerűen képtelen vagyok megoldhatatlan akadályok elé állítani önmagamat.
Most, hogy bemutattam a munkámat, hogy mit is csinálok amikor dolgozom, letészem a pennát és nekiállok kipihenni a munka fáradalmait.
Ágit pedig majd csipkedem, hogy siessen kielégíteni a poszt-éhes hallgatóság igényeit.
Üdv: Tacsi
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)